Van az a reggel, amikor félig lefolyva ébredsz az ágyról, és fogalmad sincs, mi van. Van az az este, amikor ezt a reggelt érdemes színházban megnézned. – Amikor a Pandamedvéket játsszák, az ilyen este?

Szóval a főszereplő folyik le az ágyról, majd próbálja meggyőzni a lányt, aki vele aludt, hogy ne menjen el, vagy legalább a számát adja meg, ebből lesz egy kilencnapos kompromisszum, ennyit hajlandó maradni a lány.

9 nap küzdelem

És megkezdődik ez a furcsa kilenc nap, amiben nem teljesen tiszták az érzések és a célok. Valójában egy hosszúra nyúló ismerkedést látunk, fel-fellángoló érzelmekkel, meg sok diszkomforttal. Néha behúz a darab, azonosulhatunk a szereplők érzelmeivel, de többször elidegenítő az, ahogy egymással játszanak. Mintha kicsit mindkettejük célja az lenne, hogy nehogy megértsék egymást. Rideg a tér is, a ruhák is, rendetlen, koszlott, divatjamúlt, mintha egy elmúlt élet kellékei lennének.

A történet ravaszul simul ebbe a játékba, olyan, mintha nem is haladna, pedig a hűtőre húzott strigulák egyértelműen mutatják a napok múlását. A főhős ugyan megpróbál a 8-asból végtelent csinálni, de hiába. Egyrészt köti a kilenc napos megállapodás. Másrészt – ezt már talán csak a néző látja bele – egy életnyi szerelemhez sokkal több érzés, összhang, kedvesség kell. A főhős viszont csak úgy akar, mintha az ellenkezőjét is akarhatná, amiből hiába is várja, hogy kisül bármi jó.

Zsebkendővel vagy nagyítóval?

A nyitójelenetben a srác azt kérdezgeti a lánytól, tegnapi emlékeit hajszolván, hogy: „Szeretkeztünk?” De hát a való életben egy ilyen srác aligha használja ezt a szót. Vagy belemenne (és akkor azt kérdezné: „dugtunk?”), vagy kerülőúton közelítene (valahogy úgy, hogy „na, és…? összejött végül a... dolog köztünk...? Tudod...”)

Azért emelem ki ezt az apróságot, mert jól jellemzi, hogy a darab mintha zsebkendővel nyúlna a saját tárgyához, így pedig a nézőben nem jön létre az azonosulás a konfliktusokkal. De később arra is gondoltam, hogy a darab talán épp a kapcsolatok súlytalanságát szeretné bemutatni. Hogy ezek a mai fiataloknak még a nagyon akarása is csak ilyen súlytalan tapogatózás. Ha ez volt a cél, akkor ennek felnagyítása jól sikerült – és érdekes kérdés, hogy tehetetlenkedő súlytalanságból lehet-e célzott és súlyos színpadi tartalom.

A két színészt is próbára teszi a darab efféle kétséges viszonyulása önmagához. Ballér Bianka oldja meg jobban a feladatot, bár neki a lehetősége is több: a lefektetett tinilánytól a tudatos, talpraesett nő alakján keresztül a kacér csábítóig sokfelé terjeszkedhet, olykor meglepő hitelességgel. Lestyán Attila karaktere jóval egysíkúbb, így az alakítás is halványabb, erőlködőbb.

Csak az a vég, azt nem szabad feledni

A darab erényei az utolsó percekben koncentrálódnak. Ekkor ugyanis visszamenőleg kontextusba helyeződik az egész cselekmény, értelmet nyernek az apróságok. Sőt – az a motívum, hogy a lány vekkere miért egy homokóra, bevallom, csak jóval később esett le, pedig szuper kultúrtörténeti utalás. A figyelmes néző pedig felfedezheti a pandamedvéket is a színpadon, noha a cím értelme is csak az utolsó mondatok egyikeként oldódik fel.

 Az, hogy a darab kontextusos, egységbe áll össze, rendezése átgondolt, csak az utolsó percekben egyértelműsödik tehát. Nem kockázatkerülő ez a koncepció, ami a nézőtől is kíván némi kitartást.

Az összkép viszont azt sugallja, hogy megéri a kitartó figyelem. Nemcsak erre a darabra, hanem a most végző egyetemista alkotók elkövetkező munkáira is.

2018. 05. 17.

A.: 5/4; M.: 5/4

borítókép forrása