Temetői road movie – ez az alcíme ennek a darabnak. Szerintem az alcímeknél csak az visszataszítóbb, ha a darab címében szerepel az „avagy” szó, világosan jelezve, hogy fergeteges, fordulatokban gazdag komédiának nézünk elébe, ahol szem nem marad szárazon. A két néni persze nem ilyen, de akkor…
Bánk bánt nézni háromféle ember megy: akit elrángat a magyartanára; akit valamilyen homályos tiszteletérzet vezérel a nagy klasszikus iránt; végül az, aki kíváncsi, egy jó rendező mit hoz ki a sokféle terhek alatt roskadozó műből. Ki távozott ezúttal elégedetten?
A három néző-alfaj igényeit nem…
A Pionírszív oda üt, ahol igazán fáj. De hogy szólhat egy szlovák kortárs regényen alapuló darab a magyar nézőhöz?
Mind jól ismerjük a város peremét, ahol oly sokan egyensúlyoznak, kapaszkodnak. Nemcsak a város pereme ez, hanem a lété is. Szobakonyha ez a perem, fekete-fehér kockakő, kontakthibás…
Félve mentem erre a darabra, azt éreztem, nagy a tét. Az utóbbi időben látott új darabok a Katonában mind komoly hiányosságokkal küzdöttek: hiányzott a tartalom. Nem kizárólag a Berlin, Alexanderplatz-ot nézni érkeztem tehát, hanem azt megtudni, hogy vajon visszatér-e a Katonától megszokott…
Ilyen jó rossz darabot még sosem láttam.
Rezes Judit fantasztikus. A legnagyobb elismerés egy színésznek szerintem az, ha azt érzed róla, hogy igen, ő emberként tényleg ilyen lehet. Én teljesen elhittem neki, mint ahogy a Nyomozóban is, meg a Szezonban is – csakhogy ez három tökéletesen…
„Kis haláltánc” – ezt mondja darabjáról Ödön von Horváth, és igazán irigylem ezt a kifejezést, talál.
A haláltáncot én grandiózusnak képzelem, a kis haláltánc tehát oximoron, és mint ilyen, remekül alkalmazható mai viszonyainkra.
E haláltánc kicsiségét mutatja, hogy a főszereplők kisemberek:…
Pintér Béla darabjaira nehéz elvárások nélkül érkezni, a mi elvárásaink viszont ezúttal kioltották egymást. Barátaink kórusban fújoltak, nekünk vegyesen voltak jó (Titkaink, A 42. hét) és szörnyű (Parasztopera, Sehova kapuja) tapasztalataink, plusz ott a Bajnok feleslegessége és az a habzás…
Áll a színpadon nyolc Magyarország legjobb színészei közül, a tudásuk legjavát nyújtják, sehol egy baki vagy szövegtévesztés, minden mozdulat a helyén, még a világosító sem rontott és nem is indult rosszkor a zene, én a nézőtéren mégis kellemetlenül vakarózom. Miért?
Pedig az alaphelyzet…
Egyben írok a két előadásról, mert nagyon hasonló élményt nyújtanak: vicceset, érdekeset, elgondolkoztatót, valami olyasmit, amivel a mi fajtánk nemigen találkozik, amikor fogyasztja a kultúrát. Mindezek felett pedig remek szórakozást.
A Dilettánsok, dilettánsok! – nos, dilettáns verseket mutat be.…
Baljósan indult ez a darab, mert még fel sem ment a függöny, de már lehetett hallani a zsinórpadlásról aláhulló műhó hangját. _Téli_ rege, érted! De amikor feltárul a színpad, kiderül, hogy a hószemek nemcsak a középen lévő, homokozószerű medencébe, hanem egy hatalmas, plexiből készült homokórába is…