Mindenkinek van egy filmje, amit időről időre újranéz, hogy egy kicsit elérzékenyüljön, nevetgéljen, nosztalgiázzon – ugye? És bár ezek a filmek általában nem a legkiemelkedőbb filmalkotások valami miatt mégis sokat jelentenek – valljátok be, nektek is van ilyen filmetek.

A két néni, ha megindul elég hamar azt az atmoszférát teremti meg, mintha épp ezt az elrongyolódott filmet néznéd újra. Ismerősek a karakterek, a fordulatok, a konfliktusok, szinte lehunyt szemmel utazol a filmmel. Két harsány néni, gesztusaik szúrnak és böknek, örökösen marják egymást, és ez vicces. Túlságosan ismerős ez a két ember, akik meg nem tudnának lenni egymás nélkül, dinamikáik évtizedekkel ezelőtt kialakultak, és nincs remény a változásra.

És bár örökösen szurkálják egymást (ami vicces), csakhamar egyértelművé lesz szomorú egymásrautaltságuk. Miközben nevetünk velük és rajtuk, fokozatosan kibontakozik az egész, kudarcos életük, a kihagyott lehetőségekkel, a meg nem élt vágyakkal, a be nem teljesített érzésekkel.

A két néni anyjuk hamvaival útrakel, hogy megkeressék apjuk sírját. Ehhez például ellopnak egy turistabuszt, de a darab cselekményvezetésének csodálatos erénye, hogy nem teszi a kirakatba, hogy miféle kalandokba keveredik a két néni, sem bakancslista-jelleg, sem az emlegetett fergeteges komédia-vonal nem dominál. Minden abszurd történés a lehető legtermészetesebb, ami lehetővé teszi, hogy a két néni lelkére koncentráljunk.

Mert a kalandok és a felfokozott érzelmek hatására olykor-olykor már felfeslik a két néni sebzettsége. Az örökös marakodás alól kibukkan, hogy nagyon is tisztában vannak az egymásrautaltságukkal, és nemcsak szeretik, de tisztelik is a másikat. Miközben zötykölődnek a vonaton, vagy épp veszekednek az elkötött buszon, amivel kisvártatva egy szakadék szélén billegnek, egyre sűrűsödik az őszinteség a mondataikban, gesztusaikban. Egyre gyakrabban kritikusak önmagukkal, és megértőek a másikkal.

De ebben a darabban az is szuper, hogy ezek a változások egy percre sem vezetnek szirupossághoz. Épp ellenkezőleg: nagyon kell figyelni, hogy észrevegyük ezeket a változásokat, mert a darab tökéletesen elevickél a hol intellektuálisabb, hol alpárian altesti humor preciz adagolásával.

Beszélni kell a színészekről, akik nélkül az egész fabatkát sem érne. Takács Nóra Diána fokozatosan lopta be magát a szívünkbe, de már jó ideje nem kétséges, hogy a legjobb színészek közül való. Ezúttal is tökéletes érzékenységgel fest újabb és újabb árnyalatokat a karakteréhez – különösen nagy szó ez úgy, hogy egy percre sem ereszti a trampli, trollkodó brünhilda figuráját.

Bohoczki Sára méltó párja a néniségben, és csak azért nehezebb róla írni, mert eddig nem találkoztam vele. Kiváló volt, erős és gyenge, fölényesen gúnyos és szívbemarkolóan összetört – tökéletes.

És szuper ötlet az Örkény előcsarnokát használni színpadként, ami ügyesen alkalmazkodik a feladathoz – csakúgy, mint a két fiatal színésznő a néniszerephez.

Polgár Csaba pedig remek porondmestere, konferansziéja, mellék-, és olykor főszereplője a két néni kalandjának. Annyira természetesen csinálja jól, annyira magától értetődően van a helyén minden mozdulata, szájsarki mosolya és kacsintása, hogy a nézőnek újra és újra figyelmeztetnie kell magát arra, hogy sajnos mennyire kivételes is az, ha egy színész ilyen jó.

2011-ben mutatták be a darabot, és Gáspár Ildikó rendezett azóta kevésbé sikerültet is, de a József és testvérei, a Hit, szeretet, remény és Az átváltozás sorozata immár nem hagy kétséget a tehetsége felől.

Lám, épp így kell vígjátékot készíteni. A nevetés épp csak picivel előzze a könnyezést, a humor legyen tényleg vicces, és a vihess magaddal egy kis tanulságot is. Egyszerű recept, mégis majdnem mindenki elrontja.

2018. 03. 31.

A.: 5/4; M.: 5/5

borítókép forrása