Feszültségesen kezdődik A Dohány utcai seriff, ahogy elrendezgetnek bennünket, hogy ne türemkedjünk a járásokba, ahogy még a világító órákat is levetetik, telefonokat ténylegesen kikapcsoltatják: felkészítenek a sötétre. A közönség izgalommal feszeng, és a sötétség csakhamar tényleg ránk borul.

Ezzel a zeneiskála-felütéssel indul a darab, majd a közönségben itt-ott elpotyogtatott színészek zsidóvicceket mondanak. Vannak, ugye, a klasszikus, „ajdebájos” viccek, mint hogy döglenek a libák, meg a némi frusztrációról tanúskodók, mint hogy miért válaszol a zsidó mindig kérdésre kérdéssel. Aztán szép lassan belecsúszunk abba, hogy hogyan bújócskázik a zsidó (ajtón be – kéményen ki!), meg hogy mi leszel, ha nagy leszel: szappan, vagy lámpaernyő?

Zseniális az ötlet: ezeket a vicceket mind ismerjük, bájostól az ízléstelenig. És tökéletesen alkalmasak a harmincas-negyvenes évek Budapestjének felskiccelésére, a Dohány utcai polgári világtól a társadalmat szétfúró, szappanos-lámpaernyős vicceken röhögő frusztráltságig. Fel-feltörő zenei forték váltogatnak végtelenül idegnyúzó, monoton hegedűkaparászásokat. A kezdeti viccek elemei, „poénjai”, hangsúlyai elő-előbukkannak később is. És jönnek a történetek.

„Ezeket a mondatokat már elmondták előttünk” – jelzik, hogy az elhangzó szövegek valódi túlélők visszaemlékezései. Apró mozaikok, történet- és emlékmorzsák, a kezdetektől (innen a cím), a gettón át a vonatig, a haláltáborig – épp csak a kéményig nem.

Ez a darab is, mint általában a holokauszt-történetek, azon áll vagy bukik, hogy hozzá tud-e tenni az eddigiekhez. Itt nem is tartalmat kellene, hanem az élményt, a megrázkódtatást, a feloldozás nélküli katarzist.

Ülünk a vaksötétben, furcsa foltok táncolnak a szemünk előtt, peregnek a történetek – de nem jön el a pillanat. Nem ránt be, nem rúg torkon, nem fojtogat. Attól félek: egyértelműen a koncepcióban van a hiba. A történetek túl rövidek, túlságosan peregnek, mire azonosulnánk velük, már a következőnél tartunk. Furcsa módon azt éreztem, mint Bezerédi Esterházy-estjén: egy-egy történetszilánknál többre van szükség ahhoz, hogy összeálljon a katarzis. Épp ebben volt fantasztikus a Sóvirág, hogy fokról fokra építette magát, míg a végén már nem volt menekvés. Itt pedig hiába az erőteljes hatások, mégsem sikerül elérni az azonosulást.

Pedig egy ponton elfogott az émelygés, olyan erős undort éreztem. Félreértés ne essék: nem a gázkamrák, a krematóriumok, az éhezés, a nyílt gödrökben égetett, az égést fokozandó saját kiolvadó zsírjukkal locsolgatott hullák képei miatt émelyegtem. Hanem az emberi elaljasulás miatt. Vagyis dehogy elaljasulás ez: ott lapul az a fejekben, szavakban, öklökben ma is, és kevés hiányzik hozzá, hogy felszínre törjön. Lehet körbenézni az utcán.

A darab tehát visszafordul a katarzis küszöbéről, és sajnos azért, mert az alkotói elrontották. A nézői viszont megmentik.

Ahogy visszatérünk a fénybe és kivonulnak a színészek, sok-sok percen keresztül ült a közönség némán. Nem tapsolt, nem mozgolódott, nem beszélt. Csak ült és nézte a fényt. Aztán elszivárgott.

Valószínűleg többet vitt magával, mint amennyit kapott.

A.: 5/3; M.: 5/4

borítókép forrása