A Hetedik sor tizenkettedik szék kritikusai jobbára az egyszerű előadásokat dicsőítik, ehhez képest a Peer Gynt 5 órára elutaztat a kőbányai pincékbe. Megéri-e a sok hűhó?

Szedegetjük össze otthon a pulcsit, kabátot, hosszú nadrágot az ájult, dunsztos hőségben – ezúttal nemcsak fejben kell készülni arra, hogy öt óra hosszú előadásra megyünk, a kőbányában ugyanis konstans 10 fok van. A Stúdió K színházban így túlöltözve kezdjük az utat Peer Gynttel, aki ekkortájt döbben rá, hogy legfőbb ideje kezdeni valamit az életével. Anyja tehetetlen szeretettel és felhorgadó indulatokkal szemléli, hogy a fia nem próbálja újjáépíteni az apja által elherdált élet kereteit – ledolgozni az adósságokat, bevetni a földeket, gondozni az állatokat, renoválni a házat, elvenni a gazdag birtokos lányát: művelni a kertet – mondaná a toposz.

Ehelyett mesevilág van, kalandozás, és értelmetlen összeakaszkodás a sárszagú falubeliekkel. Amit erőfeszítés nélkül elérne, nem kell neki, köznapias erőfeszítéseket viszont nem szeretne tenni. Ebből a perem-helyzetből indulunk, a Stúdió K színház megfordított játszóteréből az előtérbe áramolva, majd busszal Kőbányára.

Az alászállás végső indoka az, hogy Peer megrontja Ingridet, az említett birtokoslányt, aki már más menyasszonya – majd szélesre tárja a tárnák kapuját, és

előre menekül az útvesztőbe.

Míg a Stúdió K játszótere fekete, amitől élesen elütnek a szereplők egységesen fehér ruhái, a pincerendszer falai fehérre vannak meszelve, amivel helyreáll a harmónia – mégis, a pince piszka folyamatosan tapad a ruhákra, ami apró szimbóluma annak, hogy akárhogy is vigyázunk, a tisztaság nem őrizhető meg egy életen át.

A pincerendszer ránk borul, hideg nyirka körülvesz, és mi, a nézők most kezdjük csak érezni, hogy vitathatatlanul a részesei vagyunk Peer útjának. Egyszer egy szűkös üregbe nyomulunk be – ahol Peer kis híján manónak áll –, máskor egy óriási katedrálisban találjuk magunkat – ami, ha akarom, az erdő templomszerű tere, ha akarom, az igaz szerelem gótikus csarnoka, amely itt talál Peerre. A dorbézolás jelenete a pusztuló Dreher-villa szalonja, a bujaságé a villa zöld indás, elvadult kertje.

Minden ízében végiggondolt és pontos tehát a helyszínek kiválasztása,

így nem is kell(ene) másképp jelezni: most erdőben járunk, most szigeten, most hajón. De a pincelabirintus önmagában is az élet lenyűgöző szimbólumrendszere. Sosem tudhatod, hogy a széles, kivilágított járatból sötét zsákutcába szaladsz-e, nedves sikátor, meredek lépcső, vagy lelakatolt, rozsdás vasajtó vár-e. A járatok pedig magukon hordozzák elmúlt emberi működések egész sorát: tönkrement gépek, funkciójukat vesztett, lógó kábelek, semmibe vezető létrafokok, bebetonozott, majd levágott vasak jelölik ki a terhes múlt értelmetlenségét. Beleborzongsz a gondolatba: milyen lehet a pincerendszer, ha lekapcsolják a fényeket – és már meg is történik, a nagy Görbével igazi sötétségben viaskodik Peer.

Ha eddig nem, ekkor most egyértelművé válik, hogy ennek az előadásnak

mi, a nézők is részesei vagyunk.

Peer a sötétben közöttünk furakszik át, de máskor is előfordul egy-egy szemkontaktus, érintés. Nem vonnak be a játékba – szerencsére! –, csak kihasználják, hogy a fizikai közelség, a közös vándorlás egyszerűen közösséget teremt a karakter, az azt játszó színész és a néző között. Mivel az egész, óriási pincetér szimbolikussá vált, nem kizökkent, hanem éppenséggel még jobban bevon a darabba, ha vízcsepp esik a homlokodra, átfagy a lábad, vagy csak elfáradsz az álldigálásban.

Egy-két jelenetben még ennél is nagyszerűbben használják a pincerendszer adottságait – minden érzékünkre hat, és végtelenül emberi, így mélyen megérint, amikor a messzehangzó kiáltásokat, ritmikus zenét közeledően-távolodóan halljuk, amikor a különböző sötét alagutakból a boldogtalan szereplők egymást szólongatják vagy rögeszméiket ismételgetik.

A pincerendszer óriási szimbólumrendszerébe okosan illeszkednek a kelléktárgyak, amik a szülői háztól végigkísérik Peer útját, hol ilyen, hol olyan funkciót nyerve – finoman jelezve, hogy az eredeti funkció tulajdonképp mindegy is, meg hogy talán tényleg Peer képzeletében utazunk csak, miközben végig ugyanabban a zománcos lavórban ülünk.

Az okos, finom szimbolika ugyanakkor mit sem érne a színészek nélkül.

Peert Nagypál Gábor játssza, és mivel szinte folyamatosan ő van színen, ő beszél, mozog, hatalmas a felelősség rajta – ha ő nem működik, hiába okés minden más. De Nagypál nemhogy működik, hanem egyenesen lenyűgöző. Először is azért, mert hiteles megszólaltatója a jól működő, mégis kissé nehézkes, sokszor rímes szövegnek – a rím rövid kivételeket leszámítva inkább hátráltatója a darabbal való azonosulásnak, olykor akadozik, máskor pedig feleslegesen cseng-bong. Nagypál könnyedén lép át e stilisztikai akadályokon, értelemmel, élettel, érzelemmel töltve meg a végtelenül hömpölygő szóáradatot. Játszik minden porcikája, tekintete, gesztusai, miközben fáradhatatlan a mozgása, ugrik, mászik, kuporodik, emel – fáradhatatlanságával is azt éreztetve, hogy nem, nem lehet egy pillanatra sem megállni, amikor az ember azt keresi, hogy ki is ő valójában.

A darab sajnos jóval hálátlanabb a mellékszereplőkkel, akik sokszor alig észrevehetőek. Mégis, az igaz szerelmet meghozó Solvejget játszó

Kurta Niké alakítása mély hatást gyakorol,

fehér alakja, (a szó szoros értelémben) utat mutató klarinétdallamai, tiszta szeretete a legsötétebb pincejáratban is a reményt csillogtatják. Ingrid, a zaklatott volt menyasszony (Pallagi Melitta) levakarhatatlan teherként cipeli a béna fiút, akinek életet adott, és élő lelkiismeret-furdalásként kísérti Peert. Az anya és a középszerűek felett végső ítéletet kimondó gomböntő alakja közé pedig Nyakó Juli ver hidat.

Meglógni a gomböntő elől, időt nyerni a válaszok megtalálására, időt nyerni a hazatalálásra – ez a darab végén a tét. Visszatalálni az igaz szerelmet őrző, mégis hátrahagyott nőhöz, bocsánatát kérni és ennek tükrében visszanézni a sok tévelygésre. A (rendezés szempontjából kitalálatlan, de megbocsáthatóan eseménytelen) buszút után a Bakáts téri templomban ér véget az útkeresés. Noha a helyszín maníros és szájbarágós lehetne, az, hogy a templomot épp felújítják és elhagyott,

sötét és feldúlt terében botorkálhatunk az oltárig,

torokszorítóvá teszi a jelenetet. Rossz érzés is hátrahagyni Peert, ezt az esendően emberi, gyermekien kíváncsi lényt, aki a halálos bűnt is csínytevésként követi el, a legbonyolultabb kérdéseket is mosollyal a szája sarkában teszi fel, és végül talán csak felismeri: egész vándorútja, amin – mint Odüsszeusz – különféle nők vágyai és akaratai között lavírozott azért, hogy megtalálja önmagát, felesleges volt – ugyanis ki sem kellett volna mozdulnia erdei kunyhójából, az igaz szerelmet őrző Solvejg mellől.

Távoztunkban hátrapillanthatunk az oltárnál a színészek mozdulatlan jelenetére. Vajon a folytonos vándorlással eltékozolta az életét Peer, vagy éppen hogy ez volt csak igazán az élet – amibe más is belehalt már?

A.: ★★★★★
M.: ★★★★★

2018. 06. 10.

Borítókép forrása