Akrobatika és téblábolás – Míg fekszem kiterítve (@Ördögkatlan)

Míg anyjuk fekszik kiterítve, egy társulatnyi fiatal férfi több ezer kalóriát éget el táncolva, mászva, futva, emelve, bontva és végül építve. Össze lehet-e kovácsolni egy csapatot ácsolással, és be lehet-e építeni Törőcsik Marit?

Image may contain: night, tree, plant, sky and outdoor

A helyszín és a díszlet összhangja remek: a fákkal körülvett játszóhelyen félig felépített (félig lerombolt? leomlott?) faház váza áll. Az alapkonfliktus az anya halála, és az ezzel magukra hagyott fiúk. A darabkezdés idézi a shakespeare-i kart, egyszerre parodisztikus-önreflexív és kontextusteremtő – biztató kezdet, ami arra utal, hogy az előadás jelentései sokrétegűek lesznek.

Elcsúszott rétegek

Ezek a rétegek azonban mintha elcsúsztak volna egymásról, külön-külön jelennek meg. Így lehetséges, hogy az elején van egy hosszú börleszkjelenet, ahol minden és mindenki leesik, eldől, megbotlik, kiömlik – formailag varázslatos összhangban, de tartalmilag igencsak elmaradva a beharangozott színvonaltól. Mert most vagy az van, hogy ez a nagy káosz az élet káoszát akarja kifejezni, és akkor jól szájba vagyunk rágva. Vagy az, hogy van valami nagyon meta tartalom, ami viszont nem jön át, akkor meg minek. Esetleg nincs is tartalom egyáltalán.

Szintén eszméletlenül hosszúnak tűnik a Sinnermanre lenyomott ugrálós néptánc. A tízperces szám alatt annyira nem történik semmi a monoton táncon kívül, hogy a nézőnek bőven van ideje végiggondolni, hogy hát tulajdonképpen mit is fejez ki, amit lát és miért ezt a zenét hallja hozzá. Az lenne a szimbolika, hogy a közös erőfeszítés közösséget kovácsol? Érthető üzenet lenne, de hát mindenki önállóan táncol...

Felépül, megszakad

A közösség mindenesetre megteremtődik, és a közös erőfeszítés nagyon is gyakorlati eredménye, hogy sikerül befejezni, felépíteni a házat. Kérdéses a szimbolikája annak, hogy ebbe a közönséget is bevonják, de amíg ezen mélázunk, a házépítés esztelen futóversenybe torkollik.

Az akrobatikus jeleneteket egy-egy monológ szakítja meg, amik a tartalom szempontjából a darab kiemelkedő pontjai. Persze lehet, hogy csak a hetedik sor tizenkettedik székében ülő kritikusok túl földhözragadtak, de mégiscsak azt szeretik a legjobban, ha a színész beszél (és mond is valamit). Különösen Patkós Márton hagyott nyomot – igazán kár, hogy a monológ ülve, a színészi játéknak alig teret engedve hangzik el. Sajátos ez a koncepció azért is, mert a pergő-forgó események után a csendes, mozdulatlan monológot hallgatva bizony hajlamos kikapcsolni a nézői figyelem, így éppen oda nem jut belőle, ahol a leginkább szükség volna rá.

Pilinszky Mari

Az előadás utolsó főbb elemeként a társulat közösen formálja meg azt a bábfigurát, amelyik elmondja Pilinszky Apokrif című versét. Ez a közös játék szép gesztus lehetne, de sajnos több sebből is vérzik. Egyrészt: a közösen teremtett figura nem működik, gesztusai kevéssé kifejezők. Másrészt a hangfelvételről megszólaló Törőcsik Mari egyértelműen önmagaként szerepel: a versmondás megszakad, amikor a nagybeteg színésznő szeme egy ponton megtelik könnyel, kér egy pohár vizet, és a végén megkérdezi, hogy jó volt-e. Félreértés ne essék, ezek mélyen emberi, megindító pillanatok, de konkrétan Törőcsik Mariról szólnak. Aki amúgy zseniálisan mondja a verset – és hangja, beszédmódja meglepően hasonlít Pilinszkyére. A szavak mögül átsejlik a számára bizonnyal már-már ismerős halál sziluettje, és egyszerre érezhető az ünnepelt színésznő magabiztossága, és a megroppant egészségű ember törékenysége.

A kérdés csak az, hogy az előadás szól Törőcsik Mariról, vagy Törőcsik Mari az előadás egyik szereplőjeként, építőköveként tesz hozzá az egészhez. Talán meglepő, de a kérdést nem ez a jelenet dönti el, hanem az összes többi. Törőcsik Mari jelenete sokkal kifejezőbb, koncentráltabb, tartalmasabb, mint bármi a darabban, így szükségképpen ez hat a leginkább.

Útkeresés testgyakorlással

Az előadás alkotói szerint darabjuk az útkeresésről és a közösség születéséről szól. Mondjuk a külső szemlélő nem érti pontosan, miért beszél a kezdetéről egy olyan társaság, aminek már most is hosszú előadáslista van a háta mögött, színészei a legjobb kőszínházak társulatának tagjai.

A kérdés inkább az, hogy a fizikai káosz, az akrobatika és a téblábolás formanyelve alkalmas-e arra, hogy színházi kifejezőeszköz legyen.

Szerintünk egyértelmű:  nem. Ugyanez a hatás az Iván, a rettenetben és a Bánk bánban is próbára tette a türelmünket, míg a tartalmat és az üzenetet nem juttatta el hozzánk. A kiterítve fekvés éppenséggel sokkal több üzenetet hordoz, mint a testgyakorlás. Ugrálásra a balettot javasoljuk, a Sztalker Csoport kétségbevonhatatlanul tehetséges alkotóinak meg azt, hogy inkább a nézőik agyát tornáztassák, sokrétű tartalmaikkal.

 

A.: ★☆☆☆☆
M.: ★★☆☆☆

2018. 08. 03.

 

borítókép forrása