A gondolattalanság végtelen kínossága – Tosca (@Erkel)
Sokan kárhoztatják az operairodalmat a semmitmondó, sokszor bugyuta, szélsőséges érzelmeket felvonultató történetek miatt. Pedig annak, aki nem akar vagy tud dolgozni, a tinglitangli sztori még a jobbik eset, ugyanis a jól megírt szüzsé komoly kihívás elé állít: gondolni kellene róla valamit. A magyar Operaház számára ez szemlátomást nem teljesíthető kívánalom.
A mostani előadás előtt azon gondolkoztam, tudok-e majd vajon mást gondolni a Toscáról, mint a múltkor a Bohéméletről. A m. kir. Operaház ugyanis ezúttal is évtizedes rendezést állít színpadra változatlan formában, ezeknek a bajait pedig már többszörösen – hadd ne mondjam: – megénekeltem (itt és itt).
Gondolkodni nehéz
Sajnos a Toscának, zavarba ejtő módon, van története. Na, nem sok, de azért annyi épp, hogy kilógjon a lóláb: a rendező a darab által feldobott kérdésekről nem gondol a világon semmit
Tosca erős női karakter (nahát, nahát), a második felvonás pedig nem más, mint egyetlen, terjedelmes szexuális zaklatás. Ebben a rendőrfőnök megzsarolja Toscát, hogy hagyja magát megerőszakoltatni (erre léteznek mindenféle eufemisztikus szóvirágok), cserébe futni hagyja őt és szerelmét. 2018-ban, az épp lecsengő, világméretű #meetoo-kampány után, Sárosdi Lilla történetével a hátunk mögött egyszerűen nem lehet megtenni, hogy erre ne reflektáljon egy Tosca-előadás.
Egyfelvonásnyi szexuális zaklatás, ami nem éri el, hogy a szék karfájába kapaszkodj a hányingertől és arcodba toluljon a vér az indulattól. – Wow!
A harmincéves rendezés egyébként is elvesztette mára a szavatosságát (ha ugyan volt neki, mert nem hiszem, hogy ez a széles gesztikulációkra épülő színészkedés megállta volna a helyét akkor), de ez így egyszerűen vérgáz.
A megúszás művészete
Az ügyetlen, elnagyolt gesztusok nem alkalmasak annak átadására, hogy mennyire kiszolgáltatott, tehetetlen, megalázott egy nő (ember) ebben a helyzetben. A rendezés inkább azt sugallja: Toscánál van valami, ami kell a rendőrnek, még bosszankodást is kiválthat, hogy miért nem adja már oda neki, ha egyszer ezen múlik a szabadulásuk. Ebben az értelmezésben a rendőrfőnök nem egy undorító gennydarab, hanem egy kissé nyomulós, de önérzetesen céltudatos férfijellem, aki büszkén énekelheti: „Végre, mi nekem kell, bizton elérem, / S hogyha bírtam, eldobom mindjárt”. Nem tudom, hogy a rendező tényleg a rendőrfőnök pártján áll-e, mindössze ennyit gondol a szituációról, vagy csak nem alkalmas a saját gondolatai átadására, de egyik rosszabb, mint a másik.Mindenesetre ügyesen megúszta a véleményalkotást. Az Opera pedig harminc éve változtatás nélkül ezt játssza.
A többi mindegy is
Most lehetne belekezdeni az előadás kritizálásába, de minek. Egyrészt hiába briliáns a zenekar, kiválóak az énekesek, ha egyszer a darab koncepcionálisan rossz. Pontosabban: koncepcionálisan nemlétező. Másrészt a zenekar nem volt briliáns (bár jó igen), az énekesek pedig nem voltak kiválóak (jók is csak alig).
Annyira ideje lenne már továbblépni a megrendezetlen operáktól. A vigyázzállásban, leeresztett vagy kitárt karral hősszerelmes áriát előadó énekesektől, az egymástól tízméterekre álló, elvileg kontaktusban lévő szereplőktől, a masírozó statisztáktól, a vászonra festett kőfalaktól. Operát rendezni nehéz, mert életszerűtlen, hogy énekelnek a szereplők, sok az üresjárat, amikor valaminek mégis történnie kellene.
Nehéz, de nem lehetetlen. Meg kellene tanulni végre.
2018. 01. 21.
A.: 5/4 ; M.: 5/2
a borítókép forrása
