Ékesszóló semmitmondás – Leláncolt Prométheusz (@Katona)

Lehetséges, hogy a szöveg és rendezés, mint a két dudás a csárdában, nem fér el egy darabban? Mi mindenhez kellett volna itt bátorság, és vajon miért kerüli el ez mostanában nagy ívben a Katonát?

Az iskolai irodalomtanítás sajátos megközelítéséről tanúskodik, hogy Prométheusz történetére pontosan emlékszem a gimnáziumból – igen, ő lopta el a tüzet az istenektől és büntetésből egy sziklához láncolta Zeusz, és egy keselyű eszik a májából, ami minden nap újranő. Szóval erről már majdnem húsz éve tanultam, és mégis emlékszem, látszik, hogy kilencedikben, a görög mitológiánál még azt érzik a magyartanárok, hogy bőven ráérnek (aztán meg a kortárs irodalomnál kiderül, hogy sajnos tévedtek). Viszont arra nem emlékszem, hogy Aiszkhülosz drámájáról tanultunk volna, úgyhogy most igazából mégiscsak az ismeretlent nézni ültünk be a Sufniba.

Két nagyon alapvető dolog derül ki perceken belül:
- az egyik az, hogy ez a rendezés bizony ki van találva és működik is;
- a másik pedig az, hogy ez a dráma is ki van találva, sőt működik is és dolgokat mond nekünk.
A gond csak annyi, hogy a fenti két tény nem megerősíti, hanem gyengíti egymást.

Egy modern dráma

Zseniális, hogy kétezer-ötszáz évvel ezelőtt egy drámaíró képes volt egy leláncolt embert (jó, tudom: titánt) tenni meg főhőséül, ezzel a lehető legminimálisabbra csökkentve bármilyen színpadi akció lehetőségét. Nem is volt olyan rég, hogy a Szép napokat láttuk ugyanitt, a homokdombba ékelődött Szirtes Ágit, szinte nincs is különbség, csak bő kétezer év.

De a dráma modernségét nemcsak a forma teszi.

Egy szörnyen aktuális vádbeszéd

A darabban „olyan kijelentéseket tesznek Zeuszról, hogy napjainkban nemcsak a tekintélyi államok nem engednének meg ilyeneket államfőikkel kapcsolatban” – írja kellemetlenül aktuálisan Szerb Antal Magyar Irodalomtörténetében (amit 1943-ban, hogy, hogy nem, betiltottak). Hozzáteszi: Aiszkhülosz „Prométheusza szörnyű vádbeszéd Zeusz ellen”. Akkor hát helyben is lennénk.

A dráma legfőbb megfejtései benne vannak Szerb Antal könyvében. Például hogy Prométheusz humanista volt, aki szerette az embereket és elindította őket „a magasabb emberség útján” (szembeszegülve az istenekkel). Hogy Aiszkhülosz komolyan veszi az isteneket, elismeri az istenek hatalmát, de „Prométheuszán keresztül fellázad ellene”. És – talán legfontosabbként –: hogy Prométheusz „tudja a titkot, hogy ki fogja megdönteni Zeusz uralmát, de nem árulja el”.

Babits „az emberi vallás himnuszá”-nak nevezi a darabot, kultúra és nyers erő küzdelmének.

Jó, értjük, értjük: itt a máról van beszélve nekünk. Kultúra vs. nyers erő. Vádbeszéd a zsarnok ellen. Lázadás a hatalom ellen. Antik formák hivatottak eltakarni a zavarbaejtően aktuális mondatokat. Nade miért akarná egy rendező eltakarni a legfőbb mondanivalóját?! (Csak nem épp Zeusz miatt? Itt azért még nem tartunk!)

Egy feleslegesen jó rendezés

A rendező – a még e. h. – Tarnóczi Jakab kiválóan érti, hogy kell a darabbeli érzéseket átadni, így pontosan tudja, hogy Prométheusz nem a tényleges láncoktól lesz leláncolt, hogy odaszegeztetése a sziklához érzékeltethető egy zománcos lábas ütlegelésével a sötétben, vagy hogy a korcsolyákban csetlő-botló színész tökéletes megjelenítője a tehénné változtatott Ió-nak. A plexiketrecbe zárt, meztelen Dér Zsolt nemcsak színészként, hanem Prométheuszként is végtelenül kiszolgáltatott, börtöne falát percekig püfölve hatásos színházi perceket teremt.

De feleslegesen.

A Zeusz elleni „szörnyű vádbeszéd”, mivel értjük az aktualitását, a tartalma miatt izgalmas. Ha egy akciótlan darabban egy leláncolt ember mond számunkra tanulságos mondatokat, akkor mi dolga van a rendezőnek? Úgy tűnik, van olyan, hogy a szöveg tartalma és a mégoly kitalált rendezés képes kioltani egymást. Kérdés, hogy a rendező hibázott, mert nem ismerte ezt fel, és rendezése lehetett volna ügyesebb, a szöveg tartalmát erősítő – vagy egyszerűen az lett volna a megoldás, hogy a rendezőnek háttérbe kellett volna húzódnia, hogy a szövegre irányuljon a reflektorfény és ne Dér Zsolt testrészeire. De hát utóbbit egy e. h. rendezőtől aligha lehet elvárni.

Egy kimunkálatlan vég

Hatásos a vég is: egy egyszerű, mégis látványosan egyértelmű mozdulat, a villany lekapcsolása. Hatásos, de semmitmondó: a – Prométheusz személyes sorsán túli – legfőbb kérdésre nem kapunk választ: mit tud Prométheusz, ki lesz Zeusz megdöntője?

Ha azt hittük, betekinthetünk végre a függöny mögé, ahol a Katona az utóbbi időben a mondandóját őrzi, hát ismét csalódnunk kellett. Szomorú, hogy már egy pályakezdő rendező sem megy a mélyére mindannak, aminek egy színháznak rendeltetése szerint a mélyére kell mennie. Ehelyett izgalmas képeket vetítettek a függönyre, de a lényeget mindvégig eltakarták. Jó lenne valami reménytelit gondolni, de nemigen lehet már mást, mint hogy a Katonánál a semmitmondás az új koncepció.

De miért?

A.: ★★☆☆☆
M.: ★★★☆☆

2019. 01. 10.

Az idézetek forrásai
Szerb Antal: Magyar Irodalomtörténet (38–39. o.); és
Babits Mihály: Az európai irodalom története

kép forrása