Biztos sokan átélték már az érzést, amikor az „ázsiai” mindenesboltban hirtelen hányingerszerűen elég lesz a mindenfelé százával felaggatott, fröccsöntött, műanyag biszbaszokból. Ilyenkor az ember már csak a kijáratot keresi kétségbeesetten. Na, ezt az élményt már a M. Kir. Operában is át lehet élni, csak jegyet kell váltani az Olasz nőre, Algírban.

Szoktuk mi mindennel mentegetni az Operát, megbocsátjuk és leginkább a pénzhiányra fogjuk a béna, textilre festett díszleteket, a tébláboló táncosokat, a statikus jeleneteket, mert olykor-olykor igazán ihletett pillanatokat lehet átélni. De amikor háromórányi gagyicunami árasztja el a nézőteret, és mindez szemlátomást rengeteg pénzből készült el, akkor már nemigen találni mentséget, legfeljebb csak szitkozódni lehet.

Nem ritka tőlünk, hogy felfokozott hangulatban ócsároljuk az Operát, amikor az énekesek 25 méterre éneklik vigyázzban, hogy mennyire epekednek egymás iránt, vagy amikor tobzódnak a felesleges kellékekben, csak hogy a rendezés hiányosságait megpróbálják palástolni. Azt szoktuk kifogásolni, hogy ezek voltaképp elidegenítőeffektek, és nincs az az áradó, andalító zene, ami átélhetővé tenné így az érzéseket.

De azért álljon már meg a menet

Mármint a szó legszorosabb értelmében! Az értelmetlen statikusság ellentettje nem az értelmetlen ugrabugra. Attól, hogy ebben a szerencsétlen darabban három órán keresztül folyamatosan masírozik, szökdécsel vagy hajladozik egy csapat statiszta – rosszabb esetben maguk a szereplők –, csak még jobban elidegenedünk. A totál értelmetlenül, de percenként változó díszlet meg már komikus.

Erre a rendezésre egyetlen magyarázat adódik. Az mégpedig, hogy a rendező szorgalmasan jegyzetelve ült egy fél évig a Mezzo tv operaközvetítései előtt, hogy hát tulajdonképp ő összeírná, mi is kell egy modern operarendezéshez. „Ahá! Ühüm! Szóval akkor macskajelmezes táncosok, meg vetítés, meg boxeralsó nyakkendővel rendel! És lesz még egy kis párnacsata, pár fehér műanyag gépkarabély, bőrfotel. És ki-be, fel-le cibálható díszletek. Milyen névre kérjem a számlát?”

Sajnos ahhoz már, úgy látszik, nem elég a szorgalmas jegyzetelés, hogy az is leessen: a modern operarendezéshez talán nem árt némi műértés, elemzés, meg koncepció. Művészi munka.

Zimmer Feri az operában

Pont ilyen a kilencvenes évek magyar vígjátékait nézni. Hogy már a néző feszeng, hogy ííí, de kellemetlen ez. A totális kitalálatlanság, az alpárian gagyi ötletek, a jóleszazúgy, béláim. Mintha egy előadásba pakolták volna az összes első ötletet, ami csak arra jó, hogy, tovább lendülve róluk, elvesse őket az ember.

Nyögvenyeléstől foghúzásig

Ezek után aligha meglepő, hogy az előadás úgy működött, mintha lélekben mindenki feladott volna mindent. Az énekesek vérmérséklet szerint lötyögtek, csúszkáltak, vagy próbálták legalább a szólamukat élvezni. A táncosok, kóristák és statisztikák akkor se mozdultak egyszerre, ha ritmusra kellett volna menetelniük. A jelenetek olyan lötyögősen jöttek egymás után, mintha véletlenül ábécésorrendben játszották volna őket, a cselekmény íve valahol a nyögvenyelés és a foghúzás között tángált. A zenekar pedig úgy játszott, mintha legalább a fele hiányzott volna, a másik felének meg a vasárnapi rántotthús mellett maradtak volna a gondolatai.

Ja, és emellett egyértelmű volt, hogy az isten pénzét ráköltötték erre a produkcióra.

A semmit gondolás mint működési elv

Fogalmam sincs, hogy mi késztethette az Operát, hogy éppen az Olasz nőt vegyék elő, de azért nincs fogalmam, mert nekik sem volt. Az például láthatólag senki fejében nem fordult meg, hogy itt akár női egyenjogúságról, urambocsá meetoo-ról is lehetne mondani egyet-mást, de legalább az, hogy lehetne mondani valamit, akármit. Az látszott csak, hogy valamit nagyon demonstrálni akartak, nyilván azt, hogy mennyire modern produkciókra képes az Opera, nos, igen, ez kifejezetten demonstratívre sikerült. Így mulat a magyar, sok pénzt ver el a gagyira, véleménye szál se, nem hogy a máról, társdalomról, emberekről, de még a darabról magáról sem.

Gagyi, gagyi, gagyi.

Elnézést, hogy egyre ezt a szót ismételgetem, de egyszerűen nincs jobb kifejezés erre a szánalmas, minden színvonal alatti, agymunkát, elemzést, ötleteket megspóroló előadásra.

Az előadás szimbolikus pillanata, amikor egy statiszta bejön balról és végigsétál a színpad szélén egy bazi nagy kérdőjelet ábrázoló táblával. Sosem láttam még, hogy egy rendező ilyen frappánsan össze tudta volna foglalni a gondolatait egy darabról.

Ha ezt képes az Opera új bemutató címén nyújtani, akkor nyugodtan maradjanak a régi előadásoknál.

Rosszak azok is, de legalább nem kerülnek már pénzbe.

A.: ★★☆☆☆
M.: ☆☆☆☆☆

2019. 02. 03.

kép forrása