A {város} peremén, ahol élek – Pionírszív (@Örkény)
A Pionírszív oda üt, ahol igazán fáj. De hogy szólhat egy szlovák kortárs regényen alapuló darab a magyar nézőhöz?
Mind jól ismerjük a város peremét, ahol oly sokan egyensúlyoznak, kapaszkodnak. Nemcsak a város pereme ez, hanem a lété is. Szobakonyha ez a perem, fekete-fehér kockakő, kontakthibás rádió, maradék kovászosuborka, penészes fal, csöpögő csap, zománcos lavór, áthallatszó szomszédok.
Aki a társadalmi lét peremén tengődik, nem is amiatt aggódik igazán, hogy ha már innen is lecsúszik, akkor tényleg nem lesz mit enni vagy hol aludni. Sokkal fenyegetőbb a létezés értelmének elvesztése. A társadalmi szükségtelenségé, feleslegességé. Az ilyen emberek rettegnek, a félelmeik remek táptalajt adnak a manipulálhatóságukra, és bármit megtennének azért, hogy akárhogy is, de jutalmazzák őket.
Pont az ilyen emberekre fejlesztette ki magát az autokrácia, a diktatúra.
A Pionírszív hőse is éppen ilyen. Jutalmazásra ácsingózó, társadalmi peremen élő, a szó minden értelmében véve: kisember. Akit könnyekig hat a pioníreskü szépsége, és aki őszinte hittel árul el mindent és be mindenkit a TudSzocDr. Gunár Karolnak, mert ő minden alkalommal nagyon megdicséri ezért. És ugyan a szocializmus már rég letűnt, a mindenkori TudSzocDr. Gunár Karolok továbbra is kifejtik működésüket, igény pedig továbbra is van erre. Csak a pionírfelvonulást már Békemenetnek nevezik – de ezt már én teszem hozzá, mielőtt még bárki direkt politizálással kezdené vádolni az Örkényt.
Idáig a darab nem különbözik számos másik, posztszocialista, és/vagy preautokrata darabtól. De van benne egy csavar: a szereplő enyhe értelmi fogyatékossága.
„Mig megvilágosúl gyönyörű képességünk, a rend…”
Az ő szemén keresztül a világ érthetetlen, kaotikus, abszurd, amiben hiába igyekszik rendet és rendszert találni. A szocialista rendszer ellenzékét besúgni ebben a szemléletrendszerben az egyetlen értelmes cselekvés. Az abszurd társadalmi-politikai rendszer így harmóniára talál az abszurd világlátású emberrel.
Hibáztathatjuk-e ezek után az árulásaiért? És a szellemileg nem korlátozott, de társadalmi létében fenyegetett, a rendszernek kiszolgáltatott, a peremen élő többi kisembert hibáztathatjuk-e? Hibáztathatjuk-e a megfélemlített közmunkást, tanárt, önkormányzati ügyintézőt, hogy belesimul a rendszerbe, aminek egyszerre áldozata és működtetője, és nem lép ki a kereteiből, nem lázad ellene?
A darab tökéletes pontossággal mutat rá ezeknek az embereknek a logikájára – közvetve tehát arra, hogy miért fél minden autokrata rezsim a szabad, független, gondolkodásra és döntésre képes középrétegekről.
Katasztrofális, hogy egy darab, ami a szocializmus logikájáról szól, ennyire élő ma Magyarországon.
A megvalósítás pedig gyakorlatilag hibátlan. A darabot kísérő műsorfüzetből kiderül, hogy az eredeti regény főhőse férfi, de Bíró Kriszta tökéletesen találta ki és játssza a nemnélküli embert – hiszen a társadalmi perem, ahol ez az ember tengődik, egyáltalán nem is kíváncsi a nemére. És bár a darabbeli tulajdonnevek folyamatosan figyelmeztetnek a szlovák gyökerekre, sajnos mindent pontosan értünk az egykori legvidámabb barakk területén is.
Bíró Kriszta játéka nem gyakorol erős színészi hatást. Nem horpasztja be a néző homlokát az alakítás, viszont elér egy ennél sokkal értékesebbet: hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy melyik ismert színészt is látjuk. Nincsenek bírókrisztás mozzanatok, hangsúlyok, egyszerűen csak megelevenedik egy sors a szemeink láttára.
A frissen végzett Szenteczki Zita mintha kicsit izgult volna, hogy rendezése kellő hatást tud-e gyakorolni, így kicsit sok a kellék, zaj, fény – jól működő és ízléses eszközök, de tulajdonképp feleslegesek. A szöveg és Bíró Kriszta együtt bőven kiadják a 100%-ot.
És a végére még egy oldaldöfés: lám, az Örkény megint kiemelkedőt alkotott, és úgy beszél a társadalmi bajainkról, hogy nem kell sem aktuálpolitizálnia, sem darabot eszkábálnia. Nem mindenkinek sikerül ez mostanában.
2018. 03. 20.
A.: 5/4; M.: 5/5
borítókép forrása
