Szó szerint kialszik – Hit, szeretet, remény (@Örkény)
„Kis haláltánc” – ezt mondja darabjáról Ödön von Horváth, és igazán irigylem ezt a kifejezést, talál.
A haláltáncot én grandiózusnak képzelem, a kis haláltánc tehát oximoron, és mint ilyen, remekül alkalmazható mai viszonyainkra.
E haláltánc kicsiségét mutatja, hogy a főszereplők kisemberek: kórboncnok, fehérnemű-házaló, rendőr, max. bíróságitanácsos-né. Kisember – kis sors; kis sors – kis tragédia, Kis János.
„A tömegek korát éljük, tanár úr, az undorító tömegek korát”
– adja Sánta Ferenc egykorú szereplője szájába az Ötödik pecsétben. Egy kisember bukása az undorító, jelentéktelen tömegből, ezt kell bemutatnia, erről kell szólnia ennek az előadásnak. Lássuk, sikerült-e.
A koncepció erős stilizálásra épít – stilizált a szöveg, a beszéd, a mozgás, a díszlet. Minden egyszerre aprólékos és elnagyolt. A színházi eszközöket átható életszerűtlenség eltérő hatást váltott ki a Hetedik sor tizenkettedik szék kritikusaiból: egyikünk szerint jól átgondolt és hatásos volt, másikunk szerint inkább olybá tűnt: félbemaradt a próbafolyamat és készületlen előadást láttunk.
Ödön von Horváth hatásosan teremt rémalakokat, és az csak ijesztőbbé teszi őket, hogy ezek
a rémmesébe illő figurák maguk a hús-vér kisemberek.
Miként bohócok a dobozból, ugrálnak fel-le a színpadról a szereplők, sokszor épp csak előbukkanva – kavargásuk tényleg haláltáncszerű. Alakjaik körbeveszik a főszereplő lányt, ide-oda taszigálják, mind reménytelenebb és reménytelenebb helyzetbe – úgy tetszik, a halál torkából is csak azért rángatják vissza, hogy még egyszer megtaposhassák.
Van-e esély szabadulni a bűntől, ami eleve is inkább csak kihágás, és egyébként is a körülmények kényszerítették bele a főszereplőt? A darab gyors és egyértelmű álláspontja: nem. A társadalom megaláz, ezredszerre is az orrod alá dörgöl, nem kérdezi az okokat, de ítélkezik, miközben hajbókolva sajnálkozik és elnőzően mosolyog. Undorító kisemberek képmutató tömege – tényleg ennyi lenne a világunk?
Egyetlen pont van, amikor
felvillan a remény,
amiben a gyűlölködés helyébe léphetne a szeretet – ezirányú hitünk azonban gyorsan porba hull. A rendőrfiú szerelme, ami a srác nárcisztikussága miatt egyéként is hamar kétes felhangokat kap, egy perc alatt, értelmetlenül illan tova, és ezáltal végleg kialszik a remény – a díszletnek köszönhetően a szó legszorosabb értelmében is.
Ez a szerelmi szál a legsikerületlenebb, a legkevésbé kimunkált, pedig ennek kéne a leginkább hatnia – nagy kár érte. Patkós Márton sem igen tud mit kezdeni vele. Akár a szerző, akár a rendező mulasztása ez, mindenképp fájó a hiány. A többi alak groteszk stilizáltsága nekem nagyon tetszett és Csákányi Esztert, Znamenák Istvánt kiválónak, Nagy Zsoltot pedig épp csak egy tónussal kevésbé jónak láttam – de ezen a ponton megint megoszlott szerkesztőségünk véleménye, mondván: a groteszk alakok ábrázolása ripacskodásként hatott.
A darab egyértelmű és óriás hiányossága
azonban Kókai Tünde alakítása. Sem gesztusai, sem mondatai nem működnek, sokszor mintha elveszve állna a színpadon, nyafogása is mintha nem a szerepének, hanem inkább annak szólna, hogy maga is érzi: nem képes megfelelni a kihívásnak. Talán nem is kell mondani, egy jó alakítás mennyit emelne a darab összminőségén.
Ha megosztóra tervezte darabját Gáspár Ildikó, hát részünkről teljes a siker, gyökeresen mást gondoltunk róla. Egyikünkben igazán nyomot hagyott, érezte a hatást, és a hibák ellenére haza tudta vinni a mondandót. A másikunk mindent kellemetlennek talált.
Ezúttal nem tudunk segíteni, el kell mennetek megnézni.
2018. 02. 06.
A.: 5/1; M.: 5/4
borítókép forrása
