Hangosan kiabálják, hogy „nézzétek, milyen színtelenek vagyunk!”, ez az új kőszínházi taktika, ami egyenes út a lefolyóba. Márpedig a dugót most kihúzták.

Jó, hogy vannak örökérvényű zsenik – nem kell indokokat keresni a színpadra vitelükre, ráadásul bő tartalmukból sok minden kibontható. A Rómeó és Júliát például elképzelhetjük a Kertész utcai autómosóba, hogy ittésmostilag szólhassunk az Örökzöld Klasszikusról.

Az Örökzöld Klasszikus kibontására azonban nem alkalmas akármely bugylibicska. Ha már Kertész utca, akkor először is stimmelnie kellene a stílnek, mert különben ki fog lógni az az alumíniumcső-lóláb, vagyis nem fogjuk elhinni, amit látunk. És hát sajnos a darab már az elején megreccsen – Závada Péter ide vagy oda –, mert bizony nincs kitalálva, hogy kiket is nézünk pontosan. Kisstílű sutyerákokat? Alvilági menőfiúkat? Dörzsölt gengsztereket? NER-haszonélvező harmadvonalbelieket? Egy kicsit mindegyikből kapunk, vagyis igazából egyiket sem.

Unalmas feszkózás

Először csak a nyelvhasználat furcsaságai tűnnek fel, de aztán a konfliktus kibomlásával egyre zavaróbb ez a kitalálatlanság, mert az emberi akaratok egymásnak feszülése teljesen súlytalan marad. Nem tudjuk, hogy mi a tét, és így unalmas a feszkózás: csak akkor lehetne a szereplőkkel azonosulni, ha tudnánk, mit veszíthetnek – és ha átérezhetnénk, amit éreznek.

Mert, fájdalom, nem tudhatunk együttérezni a szereplőkkel. Ha van hibája a Rómeó és Júliának, akkor az biztosan, hogy jobb híján elhinni vagyunk kénytelenek Shakespeare-nek, hogy ú, első látásra milyen halálosan egymásba szerettek az ifjak, mert igazából sosem tudjuk meg, hogy mi olyan ellenállhatatlanul vonzó bennük, így pedig igazából nagyon nehéz a két főszereplővel menni. Nem tudom, hogy ez a shakespeare-i időkben mennyire működött, de ma nagyon vékonyka, és ha már ilyes szabadossággal nyúl valaki az Örökzöld Klasszikushoz, hát éppenséggel ügyködhetett volna e hiányok befoltozásán. Vagy például kidomboríthatta volna a két család közötti konfliktus tartalmát, jellegét, maiságát. De nem így történik, ráadásul az előadás a többi karaktert még ennél is jobban egybitesíti, ez nagymellű-ostoba, ez hatalmas-veszélyes, ez agyatlan-fenyegetőző, a többinek meg se jelleme, se neve.

Darabot a Mirelittől!

De hát ki áll neki otthon pizzát készíteni, amikor ott a százféle mirelit készen? Ki akarna Rómeó és Júlia lelkében vájkálni, karaktert építeni, amikor a művér, a baszdmegolás, Zámbó Jimmy és a faroklóbálás (igen, sajnos, az) magabiztosan megtölti a nézőteret, kacajra fakasztja a nézői ajkakat, és nyílt színi tapsra emeli a praclikat? Ugyan ki?

Megmondom, hogy ki akarjon: a művészszínház. Az a színház, aminek a működési elve nem a showcsinálás, hanem a világmagyarázat elsőbbségén alapul. És félreértés ne essék, semmi bajom sem a Zámbó Jimmy-énekléssel, sem azzal, ha egy színész genitáliáit kell néznem, ha van bármennyi értelme. Ha hozzátesz a darabhoz, a nézői élményhez, ha mond valamit. Van erre egy jó teszt: ha egy bazdmeg vagy egy letolt nadrág nevetgélést idéz elő a nézőtéren, akkor nem hat, vagyis telesen felesleges és nyugodtan ki lehet húzni.

Az ülve maradás joga

De hadd mondjak erre egy még konkrétabb példát. Az egyébként indokolatlanul és aránytalanul hosszú partijelenetben – ami elvileg arról szól, hogy R. & J. megismerkedik, nem pedig arról, hogy az Örkény színészei milyen ügyesen karaokeznak –, egy ponton felállítják a nézőket is, és akkor rögtön tudtam, hogy ahh, igen, micsoda ötlet, nyilván most jön a Nélküled! És bizony állni fogunk, mi, az ülvemaradók, állunk majd és szól a Nélküled, hát micsoda ötlet! Micsoda társadalmi kontextus, kiszólás, üzenet! De nem, ilyesmiről persze szó sincs, tényleg csak azért állítottak fel, hogy bulizzunk egyet. Még jó, hogy ülve maradtunk.

Szóval a Kertész utcai Shaxpeare-mosó legfeljebb show, de semmiképp nem színielőadás, ami teljesen feleslegesen igyekszik a színészek ügyességével és nemi szerveivel feledtetni az észmunka, a művészi alkotás és a kimunkált mondanivaló teljes hiányát.

Ki kell mondani: az ilyen előadás az Örkény Színház szégyene, és tök mindegy, hogy egyébként milyen színvonalú a külcsín, a produktum maga, ha egyszer hiányzik belőle mindaz, ami a színház egyébként oly kiválóan kimunkált krédójában szerepel.

Ne próbálja nekem senki azt mondani, hogy ne lenne miről beszélni, hogy nincs mondanivaló, vagy hogy ez ilyen posztmodern világ. Erről szó sincs, próbálkozik ez a darab ezzel-azzal, még a végen is csavarnak egy kicsit, csak hát, ugye, minek. Az ilyen produkciókon egyedül a gyávaság süt át, és minél több a faroklengetés, ez csak annál egyértelműbb.

Ez önmagában is végtelenül szomorú lenne, mert ugyan kitől várjuk a jó előadásokat, ha nem Mácsai Pál színházától.

De még szomorúbb a jelenlegi, a színházak puszta létét fenyegető kormányzati törekvések árnyékában. Újra, századszor is azt a tételt bizonyítja ugyanis, hogy ezzel a kormánnyal szemben teljesen felesleges a megalkuvás. Nincsenek különalkuk, és nem lesznek tekintettel a meghunyászkodásra. Ez persze nem jelenti azt, hogy egy ilyen gyáva és megalkuvó előadás után kevésbé kellene kiállni az Örkény, vagy bármelyik másik színház önállósága és függetlensége miatt. A színházak függetlenségét nemcsak jó előadásokért cserébe kell biztosítani. Menjetek hát tüntetni és kiabáljatok a kultúrarombolás ellen – de magatokban tegyétek hozzá, hogy most a bátor és kigondolt előadásokért is tüntettek. A Shaxpeare-mosóhoz hasonló showk ugyanis valójában a szerecsent mosdatják – pedig az országunkat elfedő mocsok lemosásáról kellene beszélniük.

A.: ★★☆☆☆
M.: ★☆☆☆☆

2019. 12. 08.

borítókép forrása