A Hegymegi Máté által rendezett darabok gyakorolták ránk az utóbbi időszakban a legnagyobb hatást – a Bádogdob-, de főleg a Peer Gynt-féle előadások miatt éri meg színházba járni. A Jeanne d’Arc azonban sok hiányérzetet hagyott – a dolgok mélyére kell menni, hogy megérthessük, miért.

Az előadás alcíme az, hogy „a jelenidő vitrinében”. Nem könnyű értelmezni ezt a szókapcsolatot. Nyilván arra szeretne utalni, hogy Jeanne d’Arc történetét nem önmagáért, hanem a mának szóló üzenetéért mutatják be. Meg arra is, hogy a szín központjában valóban áll egy plexivitrin, aminek falai el- és visszatolhatók, amire rajzolni lehet és ami önmagában is sokféleképpen értelmezhető: elszigetel, de megmutat, börtön vagy a felmagasztosulás helyszíne, a magányosság zárt cellája, vagy a népvezér tribünje. Hasonlót láttunk a Téli regében, meg itt, a Kamrában is, a Mártírokban; használják a Mondjad, Atikám-ban, technikai értelemben hatványra emelve meg a Víg Hamletjében. Az ötlet tehát nem forradalmi, de jól működik, és illeszkedik abba a nagyon is szimpatikus trendbe, hogy a díszlet ne illusztráció legyen, hanem szimbólum és impresszió, vagyis kiszolgálója az előadásnak.

Szóval az alcím nyilvánvalóvá teszi: a történet a jelennek szóló üzenet, szimbóluma a ma eseményeinek, üzenet azoknak, akik Jeanne-ok szeretnének lenni, akik rájuk várnak, akik nem veszik őket észre, akik lekicsinylik, vagy lebeszélni próbálják őket, vagy épp akik építik nekik a máglyát.

Csakhogy ezek a párhuzamok nemigen állják meg a helyüket.

Apatikus társadalom

A történelmi alaphelyzet például igen különböző. Míg a Jeanne-korabeli Franciaország egy vesztésre álló háború közepén van, ahol minden változik és bizonytalan, nem tudni, ki volt tegnap a király, ki ma és ki lesz holnap, addig a mai magyar közjogi rend éppen hogy be van betonozva. Pontosan tudjuk, kik uralkodnak, és ezt ki-ki vérmérséklet szerint veszi tudomásul – vannak, akik örömmel, mások dühvel, de a legtöbben végtelen apátiával. Míg a veszteségektől csüggedt francia katonák kapva kaptak a lánglelkű vezér megjelenésén, addig ma azt látjuk, hogy sokan bejelentkeznek ugyan a vezér szerepére, de csakhamar érdektelenségbe fulladva botorkálnak le a színről.

Biztosan mindenki emlékszik Sándor Máriára, a fekete ruhás nővérre, aki, megelégelve saját és kollégái tarthatatlan helyzetét, élére állt az ellenállásnak. Az előadás fekete ruhás Jeanne-ja nagyon is erőssé teszi a kettejük közötti párhuzamot. De Sándor Mária pár hónap elteltével már öngyilkosságot kísérelt meg – ő, szemben Jeanne-nal, hiába vette kezébe a zászlót, nem állt mögé senki.

MIÉRT HALLGATTOK

„MIÉRT HALLGATTOK ELEGET FÉLTEM” – festi fel a falra is Jeanne a többször is elkiálltott mondatot. Mi az apátia oka? Miért hallgatunk? Miért nem rohanunk a forradalomba? Nem igazán érthető, hogy ha a darab ennyire fontosnak tartja ezt a kérdést, miért kerüli el nagy ívben a válaszkeresést. Vagyis hát voltaképp mégis érthető: Jeanne sem foglalkozott a problémák hátterével, ő csak ment előre. Az ő helyében és idejében ez okszerű lehetrett – be is álltak mögé a katonák. Magyarországon ez másképp van, és hogy ennek mi az oka, azzal ez a darab nem törődött. A párhuzam tehát sántikál.

Nem lánglelkű váteszre van szükség

És mindebből már látható is, hogy a „jelenidő vitrine” hamis képet állít elénk. A jelenidőnek nem lángoszlopra van szüksége, nem megszállott vezéralalakra, hanem az apátiába süllyedt társadalom összefogására, a problémák közös felismerésére és azok közös megoldására.

Hamis párhuzamot von tehát a darab, amikor azt sugalmazza: találjuk meg a mi Jeanne-unkat, engedjük, hogy vezessen minket, és ne hagyjuk, hogy máglyára küldjék. Magyarországnak nem jeanne-okra van szüksége, és talán ennek a felismerésnek a hiánya miatt sem sikerült régóta előre lépnünk.

Ne a hangok mondják meg

A Jeanne d’Arc-történet hangsúlyos eleme a szentek, vagy egyenesen Isten hangja által sugalmazott küldetéstudat. Noha ez érthető szimbolikusan is, még így is elég zavaró. Egy olyan országban, ahol ennyi a nyilvánvaló probléma, mesterségesen szított gyűlölettől a saját lakásukban megfagyó nyugdíjasokig, elüldözött egyetemtől kivándorló fiatalokig, hibriddé való rezsimtől ellopott közpénzmilliárdokig, szóval egy ilyen országban semmi szükség nincs a hangok sugalmazására. Ebben az országban minden józan lelkű embernek látnia kell a problémákat, és ha ez nincs így, akkor az ellen tenni kell, érvekkel, tájékoztatással, tüntetéssel, politizálással, de semmi szükség a természetfeletti hatalmakra és a csodákra.

Ráadásul a magyar társadalom ki tudja, hány évszázada, de állandóan, különféle céllal a csodában reménykedik – nade ezt pozitív példaként beállítani épp ezért minimum visszatetsző.

Reálpolitika

És a csodavárás már csak azért is szerencsétlen példát állít elénk, mert ma, itt, a „jelenidő”-ben nem éppen valamiféle misztikus erővel kell megmérkőzni. Nem: Magyarország sokat kritizált kormánya reálpolitikát folytat, gondosan kitalálja a lépéseit, amelyek a hatalma kiteljesítését szolgálják. Igen, ehhez elvtelennek kell lenni, ehhez demokráciaellenesnek kell lenni, ehhez bele kell nyugodni a társadalom elszegényedésébe és elvándorlásába, ehhez hátat kell fordítani a nyugatnak, és mindez nagyon undorító és szomorú, de egy dolgot nem lehet elvitatni tőle: hogy önmaga szempontjából ne lenne racionális. Ezzel szemben csakis racionális eszközökkel érdemes felvenni a küzdelmet. Fel kell mérni az erőviszonyokat, rátapintani a gyenge pontokra és ott bevinni a kegyelemdöfést, ahol az a leginkább fáj. Jeanne-nak szerencséje volt, amikor sikereket ért el, de nem tervezett és nem mérlegelt. Az elmúlt évek Magyarországon megmutatták: a rendszer ellenfeleit nem támogatja a szerencse. Csak kemény munkával lehet célt érni. Ez mindeddig várat magára. A párhuzam tehát ebből a szempontból is sántít.

Reálpolitikusok

A Jeanne-on kívüli szereplők egytől egyig reálpolitikusok: felmérik az igényeiket és a szükségszerűségeket, és ezeknek megfelelően cselekszenek. Lehet őket kárhoztatni ezért, de, talán meglepő módon, nem válnak igazán antipatikussá. Törekvéseik egyértelműek és átgondoltak, főpaptól, hódító, kanos lordtól és államügyésztől egészen a hóhérig világosak és egyértelműek a szándékaik, cselekvéseik pedig a kitűzött céljaikat szolgálják. Még némi jószándék is érezhető rajtuk. Szinte kívánjuk: bár minden politikus ilyen lenne Magyarországon.

Nőügy? Szenvedéstörténet

A darab kínálkozó témája lehetne az érvényesülés a férfiak világában, amire a darab tesz is némi kísérletet, de inkább elironizálja – Jeanne nem fogja a pipogya földesúr üzeneteit, küldetéstudata lázában ég, és csakhamar férfiruhát ölt. Egyetlen férfi van a harcmezőn, és az is nő – gondolhatnánk, de Jeanne helytállását minduntalan relativizálja, hogy cselekedeteit nem meggyőződése, tudása, képessége inspirálja, hanem a fülébe suttogó hangok. Nem csoda, hogy még ellenségei is részvéttel fordulnak felé, elpusztítása helyett csak annyi büntetést akarnak kiszabni rá, ami politikai céljaikhoz elegendő – ezúttal is reálpolitikusként cselekszenek.

Darabnak amúgy majdnem jó

Amikor egy előadás ennyire pozicionálja magát – és az alcím nem hagyott kétséget az alkotók szándékai felől –, akkor el kell végezni ennek részletes elemzését. Viszont arról is fontos szólni, hogy bár a darab logikai alapjai ingatagok, az előadás attól még lehet jó. És az is. Bár Garai Judit szövege megosztotta a Hetedik sor, tizenkettedik szék kritikusait (hogy az modoroskodóan színházias, vagy épp hogy veretes és tartalmas), de az előadás a Katonától megszokott színvonalon működik. Helyükön a kisebb és nagyobb gesztusok, humor és tragikum váltogatja egymást, és, kicsit lazán illeszkedve, de rendben van a zene is.

Mészáros Blanka viszont nemigen találja a helyét ebben a szerepben. Elvitathatatlan az a nyers erő, ami minden bizonnyal Jeanne-é is volt, egy percre sem lankad a koncentrációja, pedig a 110 perces darabban mindvégig a színen van. Mészáros Blanka alakítása maga a körömszakadtig tartó küzdelem – csakhogy ennek értelmét megkérdőjelezi mindaz, amiről eddig szó volt. A felesleges, alaptalan küzdés nem méltóságteljes, hanem szánalmas. Teljesíthetetlen volt tehát a színészi feladat, és emiatt Mészáros Blanka nem is lehetett igazán jó: nem tudott mélységet vinni az alakításába, hiszen nem volt alapanyag, amiből dolgozhatott volna.

Hegymegi Máté a Bádogdobban és a Peer Gyntben emberi érzések legmélyére ásott, és kincseket hozott a felszínre. Itt úgy tűnt: jobban ragaszkodik ahhoz, hogy valami nagyon egyértelműt állítson, mint hogy ezúttal is lemenjen a dolgok mélyére. Sajnos így nem is sikerülhetett.

Mészáros Blankát sem szabad leírni azért, mert eddigi alakításai inkább a nyerseségről, az ösztönös erőről szóltak. Inkább kapjon még több olyan szerepet, ahol nemcsak az számít, le tud-e szaltózni a dobogóról, hanem hogy mit tud átadni a lelkéből.

Nagy szükség van Hegymegi Máté mélyre menő és sokat megmutató rendezéseire. Csak ne álljon meg félúton. És ne féljen eldobni a sántikálónak bizonyuló párhuzamokat.

A.: ★★★☆☆
M.: ★★★★☆

2019. 01. 03.

kép forrása