Haragudni az anyádra, mert megölték a gázkamrában – Sóvirág (@Víg)
Örkény azt mondja, rájött: feleslegesen fáradozik mondjuk egy szoba leírásával, úgyis mindenki látott már szobát, és senki sem a leírtakat fogja elképzelni, hanem azt, ami eleve is él a fejében. Ezért is kezdett egyperceseket írni. – A működésben lévő haláltábor képe viszont kevesek fejében létezik, mégsem egyszerű átadni, mi történt ott. Sikerült-e a Sóvirágnak?
A színpadra egy magas, energikus, 30 körüli nő érkezik, akit pár lépés lemaradással egy 93 éves, hófehér hajú nő követ. Önironikusan megjegyzi: „látják, ennyivel lassabb a tempóm”. Óvatosan bemelegítenek, majd pár perccel később mindketten bemutatnak egy tökéletes állóspárgát. Tiszta fehér ruhát viselnek.
Okosan kezd a Sóvirág: felismeri, hogy be kell vezetnie minket a „funkcionáló 93 éves ember” gondolatába. A „szerethető 93 éves ember” gondolatába. Humanizálnunk kell őt. Miközben egyre messzebbre tolódik az aktív emberi kor határa, az öregek lenézése – talán azért, mert a legtöbben képtelenek lépést tartani a technikai fejlődéssel – mindennél erősebben jelen van a társadalomban. Lehet, hogy ennek köszönhető, lehet, hogy nem, de nekem például úgy kell könyörögnöm a környezetemben lévő időseknek, hogy beszéljenek a múltjukról, meséljenek, tanítsanak.
Szóval túl kell tennünk magunkat azon, el kell érnünk, hogy teljes természetességűvé váljon, hogy ez a 93 éves ember, akit egyébként Fahidi Évának hívnak, táncol, spárgázik, beszélget a közönséggel és alkotótársával, Cuhorka Emesével. Lassan vezetnek be minket az emlékeikbe, játékosan ugrálunk a korban, a korukban. Sok jelentéktelen apróság. Sok gyermeki megfigyelés, hit, szorongás, tréfa.
Lassanként belelátunk a két ember kapcsolatába, annak kialakulásába, mélységébe. Különleges viszony rajzolódik ki, kedvességgel, féltéssel, odafigyeléssel, gúnnyal csipkézett.
Itt valami nagyon kilóg. Itt valami arcon üt. Az őszinteség az.
Az előadás hihetetlen tudatossággal kavarja a saját örvényét, pontosan tisztában van vele, hogy mi mindent kell kiépítenie a végső, nagy pillanat sikeréhez. Teljes egészében átadja nekünk ezt a 93 éves embert a maga meztelenségében, és a néző kezébe adja az összes szükséges eszközt ahhoz, hogy pontosan, értőn megvizsgálhassa. Mire az örvény belsejébe jutunk, mire egymáshoz préselődve a legnagyobb sebességgel forgunk, lélekben már eggyé váltunk ezzel a 93 éves emberrel, és amit ő mond, amit ő sugároz, már akadálytalanul hatol be a mi elménkbe.
Az örvény belsejében már mindent pontosan értesz. Annak a szinte komikus fájdalmát, hogy vajon végül ki ette meg a befőtteket annak a háznak a kamrapolcáról, ahova egyszer csak soha nem térhettek vissza. Azt a szinte groteszk gondolatot, hogy Éva tizenegy évesen kivégzett húga nyolcvanpár éves lenne most, ha élne. Azt a kozmikus magányérzetet, hogy a húszévesen végül hazatérő lányról nem maradt egyetlen ember a világon, aki tudná, hogy aznap ünnepli a születésnapát.
És kerekre nyitott szemmel bámulsz, hogy micsoda természetességgel lehet kimondani: hetven éves korában tudta megbocsátani az anyjának, hogy megölték. Hány társadalmi elvárást sért vajon ennek a gondolatnak a kimondása? Megengedhető egyáltalán, hogy egy ember ezt gondolja?
Nem adhat ma senki nagyobb tanítást ennél a porcokig ható őszinteségnél.
Sok helyről megtanulhattuk, hogy az embert akkor lehet elpusztítani, ha sikerült elvenni a méltóságát. Éva is visszaigazolja ezt, amikor arról beszél, hogyan élte túl a haláltábort. De igazán megnyomorítani egy embert azzal lehet, ha egyedül hagyják a világban. Ha kiirtják az összes szerettét. Nem csoda, hogy Éva eleinte ki sem akart kelni az ágyból. De azt is elmondja, végül miért kelt fel mégis.
Sajnos a tánc értéséhez nincs meg bennem a megfelelő járatosság, így minél több volt a mozgás, annál nagyobb zavarban éreztem magam. De azt még én is megéreztem, ahogy a két ember nemcsak lélekben, hanem testben is egymásra tud hangolódni. Ha mást nem is fogtam fel, csak azt a végtelen bizalmat és szeretetet, ami a táncukból áradt, máris többet láthattam, mint akármelyik színházi előadásban.
Ha már „színházi előadás”: ekként nem hibátlan a Sóvirág, olykor erőltetett vagy némileg amatőr a szöveg(mondás), de ezt a hibát fel sem kéne emlegetnem. A Sóvirág nem színház, hanem egy módszer arra, hogy felfoghassunk valami nehezen felfoghatót.
Fahidi Éva nem hiába 93 éves.
Értelme van az életének, helyén van a humora és kellőképpen önironikus. Ennél jobban semmi sem predesztinál a 100. születésnap megérésére. Amikor is, mint elárulta, életében először szeretne rendesen berúgni. Állítólag 63. alkalommal táncolta és beszélte végig ezt a másfél órát.
Nem Auschwitzról tanultunk, nem a hiányról, nem a halálról. Hanem az életről. Ha jól figyeltünk, egy életre.
2018. 04. 16.
M.: 5/5
borítókép forrása
