Trombitaszó, de mit ér? – Ascher Tamás Háromszéken (@Katona)
Pintér Béla darabjaira nehéz elvárások nélkül érkezni, a mi elvárásaink viszont ezúttal kioltották egymást. Barátaink kórusban fújoltak, nekünk vegyesen voltak jó (Titkaink, A 42. hét) és szörnyű (Parasztopera, Sehova kapuja) tapasztalataink, plusz ott a Bajnok feleslegessége és az a habzás körülötte… komoly terhek, már azelőtt, hogy lemennének a nézőtéri fények.
Pintér szokás szerint rengeteg mindent sűrített a kétórás előadásba, lenne is mindről mit írni, de akkor úgy járna ez a kritika, mint maga a darab: épp a lényeg süllyedne el benne.
A deklarált ihlet a Bajnok-reakció („miért nem csinál darabot a Katona arról, hogy az igazgatója hogy kényszerítette abortuszra a nőjét?”) De hát ez
annyira rossz ötlet,
hogy nyilvánvalóan nem lehet belőle darabot csinálni. A Katona tehát nem is ezt teszi, viszont a levegőben marad, hogy akkor mégis mit. A darab nagy része színházi belterj, és persze van pár perverz (incl. én), aki élvezi a kitalálósdit (x karakter, y esemény mire utal), de nem teljesen érthető, hogy mindezzel mit mond nekünk a darab. Az világos, hogy ez zárt világ, tele intrikákkal, egymáson átgázolással, óriási – néha megtérülő, néha kárba vesző – energiabefektetésekkel, de ezt eddig is tudtuk, ráadásul ezt a darab legfeljebb ábrázolja, újat nem mond róla. (Pedig a zaklatási botrány idején éppenséggel lehetne – na de erről mindjárt.)
Pintérnek van egy szuper látásmódja, amivel bármiről tud abszurd humorral beszélni, és sosem tudhatod, hogy egy poén mikor fordul tragédiába. Az viszont, hogy színházi kitalósdit játszat velünk, emellett pedig folyamatosan dekódolni kell a poénokat is, összességében annyira meta, hogy végül
fogalmad sincs, valójában hány százaléknyit értesz belőle,
igazából eljutott-e hozzád az üzenet. A darab egy ponton konkrétan is „színház a színházban”-ná válik, ahol Pintér jól elmondhatja a véleményét a… miről is? Saját első sikerének, a Parasztoperának a sikerületlenségéről? A vidéki (erdélyi, urambocsá: kár-pát-al-ja-i) rendezőkről? Az újraértelmezésről, a „modern” rendezésről? Ez nem derül ki.
Aztán az előadás felénél jön képbe a tehetségtelen, erdélyi színésznő, akit felhoznak Pestre, de igazából mindenki csak megdugni akarja (ez a darabbeli Máté Gábornak és a darabbeli Ascher Tamásnak sikerül is), aztán pedig a teljes színház, főrendezőtől a segéddíszítőig beletörli a lábát. Néhányan meg is rugdossák. A darabnak ez a része néhol kifejezetten megrázó. Viszont ha valaki elbóbiskolt az 52. percben és 20 perccel később riad fel, kábé azt hiheti, hogy egy másik darabot lát, annyira máshova került időközben a fókusz.
Azt viszont, hogy ez miért történt így, az sem érti, aki végig ébren volt.
Pintér tehát sörétes puskával lőtt valami ködbe burkolózó célpontra, és bár ide is, oda is fúródtak sörétek, telitalálatnak aligha lehet nevezni az A. T. Háromszékent. Szerintem ennek egyértelmű oka van: Pintér nem találta ki, hogy miről szóljon a darabja.
De élvezhető-e a darab, vagy tényleg ki kell róla jönni a közepén?
E tekintetben egyértelmű a véleményünk: jól szórakoztunk. A színészi játék brilliáns.
Keresztes Tamás mint Ascher zseniális,
kifejezetten sajnáltam, hogy nem ismerem Ascher gesztusait, hanghordozását, mert úgy valószínűleg még jobban élveztem volna. Fekete Ernő visszafogottabban karikíroz, de néhány megszólalásában egy az egyben Máté Gábor. Enyedi Éva (ő a Pintér-társulat tagja) felfoghatatlan ügyességgel teremt kivénhedt színésznőt. Bezerédi – ő magát játssza – átütő egyszerűségű, őszinteségű mesélő.
A darab kétségtelen csillaga azonban Jordán Adél. Jó, igazából ő az egyetlen, aki nem pármondatos karakterszerepet kapott, de ezúttal is megcsillant, hogy milyen döbbenetes mélységgel és erővel tud sorsokat formálni. Igazán kár, hogy az ő történetszálát – is – elkente Pintér, nem engedte kifutni, így nem igazán hagyott mély nyomot. De ez csakis a történetvezetés, és nem a színész hibája.
Szóval a színészek brillíroznak, a poénok működnek, az események peregnek, a zenés részek nagyjából profik (hullámhegyekkel és -völgyekkel). A szövegről is szólni kell: a verses formával nem először próbálkozik Pintér, de ezúttal is kibukik:
ha nincs tökéletesre csiszolva, igazán kár rímekbe kényszeríteni a mondandót.
A legtöbb sor ritmusa kényszeredett, sok a betoldott „hát”, vagy kényszerszünet, hogy valahogy elzötyögjön a verselés – ezt el kellett volna engedni. És persze ezúttal is tök fölöslegesek a laposabbnak ítélt részekre taktikusan elhelyezett trágár szavak – Enyedi kivénhedtszínésznő-karaktere még egyszer szeretne faszt markolni, ami a karakter szempontjából egy kifejezetten fontos pillanat, de mindenki a faszon röhög.
A darab szélsőségeire jellemző, hogy több mélypont is akadt. Az egyik, amikor két szereplő arról beszélget, hogy a helyi lap szerint a kórház igazgatója szexuálisan zaklatta a női beosztottjait, még a farkára is rá kellett tennie némelyiknek a kezét.
Uhh, de kínos volt ezt hallgatni.
A színház sosem lehet ennyire direkt, az üzenet akkor működik, hogyha át van csomagolva, hiszen a felfogáshoz a dekódolás vezet, a csomagolás módja pedig az alkotói véleményt is elárulja. Itt viszont nem volt semmi ilyesmi, a levegőben lógott ez a rész, és csak annyit árult el: Pintérnek nincs mondanivalója a Marton-történetről. – De kínos volt a többi ál-kódolás is, amikor egy konkrét dolgot úgy csomagolt át Pintér, hogy azért az nagyon egyértelmű legyen. Ilyen volt a kárpátaljai rendezőből erdélyit csinálni, a kaposvári és a Katona József Színházból Katonavári Kaposa József Színházat.
Egy másik kínos rész Fekete Ernő nézőtérre beszéltetése, ahol feldobja a kérdést, szabad-e valós karaktereket fiktív környezetben a színpadra vinni. A Katonának itt komoly történelme van (Szögi Lajos családja majdnem be is perelte a színházat Az olaszliszkai miatt), illett volna erről mondani tehát valamit, nem csak annyit, hogy „hát, ja, nyilván, ezért is vagyunk épp itt”.
Szóval a végkonklúzió már megint nem kevesebb, mint hogy
Ha holtakat nem ébreszt, mit ér a trombitaszó?
Már megint több volt a hűhó, mint a valami, hiányos tartalommal lettünk szórakoztatva, és ez a Katonától igazán kár. Remélem, Pintér keres egy csomó pénzt ezzel a darabbal, javaslom, hogy utazzon el üdülni mondjuk Mátraszentannára (kicsi hegyi község. Csatornázása nincs), gyűjtsön ihletet, és térjen vissza olyan mondanivalóval, amit nemcsak meghallgatni, de megérteni is érdemes.
2018. 01. 30.
A.: 5/3; M.: 5/3
a borítókép forrása
