Hangosan kiabálják, hogy „nézzétek, milyen színtelenek vagyunk!”, ez az új kőszínházi taktika, ami egyenes út a lefolyóba. Márpedig a dugót most kihúzták.

Jó, hogy vannak örökérvényű zsenik – nem kell indokokat keresni a színpadra vitelükre, ráadásul bő tartalmukból sok minden kibontható. A Rómeó és Júliát például elképzelhetjük a Kertész utcai autómosóba, hogy ittésmostilag szólhassunk az Örökzöld Klasszikusról.

Az Örökzöld Klasszikus kibontására azonban nem alkalmas akármely bugylibicska. Ha már Kertész utca, akkor először is stimmelnie kellene a stílnek, mert különben ki fog lógni az az alumíniumcső-lóláb, vagyis nem fogjuk elhinni, amit látunk. És hát sajnos a darab már az elején megreccsen – Závada Péter ide vagy oda –, mert bizony nincs kitalálva, hogy kiket is nézünk pontosan. Kisstílű sutyerákokat? Alvilági menőfiúkat? Dörzsölt gengsztereket? NER-haszonélvező harmadvonalbelieket? Egy kicsit mindegyikből kapunk, vagyis igazából egyiket sem.

Unalmas feszkózás

Először csak a nyelvhasználat furcsaságai tűnnek fel, de aztán a konfliktus kibomlásával egyre zavaróbb ez a kitalálatlanság, mert az emberi akaratok egymásnak feszülése teljesen súlytalan marad. Nem tudjuk, hogy mi a tét, és így unalmas a feszkózás: csak akkor lehetne a szereplőkkel azonosulni, ha tudnánk, mit veszíthetnek – és ha átérezhetnénk, amit éreznek.

Mert, fájdalom, nem tudhatunk együttérezni a szereplőkkel. Ha van hibája a Rómeó és Júliának, akkor az biztosan, hogy jobb híján elhinni vagyunk kénytelenek Shakespeare-nek, hogy ú, első látásra milyen halálosan egymásba szerettek az ifjak, mert igazából sosem tudjuk meg, hogy mi olyan ellenállhatatlanul vonzó bennük, így pedig igazából nagyon nehéz a két főszereplővel menni. Nem tudom, hogy ez a shakespeare-i időkben mennyire működött, de ma nagyon vékonyka, és ha már ilyes szabadossággal nyúl valaki az Örökzöld Klasszikushoz, hát éppenséggel ügyködhetett volna e hiányok befoltozásán. Vagy például kidomboríthatta volna a két család közötti konfliktus tartalmát, jellegét, maiságát. De nem így történik, ráadásul az előadás a többi karaktert még ennél is jobban egybitesíti, ez nagymellű-ostoba, ez hatalmas-veszélyes, ez agyatlan-fenyegetőző, a többinek meg se jelleme, se neve.

Darabot a Mirelittől!

De hát ki áll neki otthon pizzát készíteni, amikor ott a százféle mirelit készen? Ki akarna Rómeó és Júlia lelkében vájkálni, karaktert építeni, amikor a művér, a baszdmegolás, Zámbó Jimmy és a faroklóbálás (igen, sajnos, az) magabiztosan megtölti a nézőteret, kacajra fakasztja a nézői ajkakat, és nyílt színi tapsra emeli a praclikat? Ugyan ki?

Megmondom, hogy ki akarjon: a művészszínház. Az a színház, aminek a működési elve nem a showcsinálás, hanem a világmagyarázat elsőbbségén alapul. És félreértés ne essék, semmi bajom sem a Zámbó Jimmy-énekléssel, sem azzal, ha egy színész genitáliáit kell néznem, ha van bármennyi értelme. Ha hozzátesz a darabhoz, a nézői élményhez, ha mond valamit. Van erre egy jó teszt: ha egy bazdmeg vagy egy letolt nadrág nevetgélést idéz elő a nézőtéren, akkor nem hat, vagyis telesen felesleges és nyugodtan ki lehet húzni.

Az ülve maradás joga

De hadd mondjak erre egy még konkrétabb példát. Az egyébként indokolatlanul és aránytalanul hosszú partijelenetben – ami elvileg arról szól, hogy R. & J. megismerkedik, nem pedig arról, hogy az Örkény színészei milyen ügyesen karaokeznak –, egy ponton felállítják a nézőket is, és akkor rögtön tudtam, hogy ahh, igen, micsoda ötlet, nyilván most jön a Nélküled! És bizony állni fogunk, mi, az ülvemaradók, állunk majd és szól a Nélküled, hát micsoda ötlet! Micsoda társadalmi kontextus, kiszólás, üzenet! De nem, ilyesmiről persze szó sincs, tényleg csak azért állítottak fel, hogy bulizzunk egyet. Még jó, hogy ülve maradtunk.

Szóval a Kertész utcai Shaxpeare-mosó legfeljebb show, de semmiképp nem színielőadás, ami teljesen feleslegesen igyekszik a színészek ügyességével és nemi szerveivel feledtetni az észmunka, a művészi alkotás és a kimunkált mondanivaló teljes hiányát.

Ki kell mondani: az ilyen előadás az Örkény Színház szégyene, és tök mindegy, hogy egyébként milyen színvonalú a külcsín, a produktum maga, ha egyszer hiányzik belőle mindaz, ami a színház egyébként oly kiválóan kimunkált krédójában szerepel.

Ne próbálja nekem senki azt mondani, hogy ne lenne miről beszélni, hogy nincs mondanivaló, vagy hogy ez ilyen posztmodern világ. Erről szó sincs, próbálkozik ez a darab ezzel-azzal, még a végen is csavarnak egy kicsit, csak hát, ugye, minek. Az ilyen produkciókon egyedül a gyávaság süt át, és minél több a faroklengetés, ez csak annál egyértelműbb.

Ez önmagában is végtelenül szomorú lenne, mert ugyan kitől várjuk a jó előadásokat, ha nem Mácsai Pál színházától.

De még szomorúbb a jelenlegi, a színházak puszta létét fenyegető kormányzati törekvések árnyékában. Újra, századszor is azt a tételt bizonyítja ugyanis, hogy ezzel a kormánnyal szemben teljesen felesleges a megalkuvás. Nincsenek különalkuk, és nem lesznek tekintettel a meghunyászkodásra. Ez persze nem jelenti azt, hogy egy ilyen gyáva és megalkuvó előadás után kevésbé kellene kiállni az Örkény, vagy bármelyik másik színház önállósága és függetlensége miatt. A színházak függetlenségét nemcsak jó előadásokért cserébe kell biztosítani. Menjetek hát tüntetni és kiabáljatok a kultúrarombolás ellen – de magatokban tegyétek hozzá, hogy most a bátor és kigondolt előadásokért is tüntettek. A Shaxpeare-mosóhoz hasonló showk ugyanis valójában a szerecsent mosdatják – pedig az országunkat elfedő mocsok lemosásáról kellene beszélniük.

A.: ★★☆☆☆
M.: ★☆☆☆☆

2019. 12. 08.

borítókép forrása

Biztos sokan átélték már az érzést, amikor az „ázsiai” mindenesboltban hirtelen hányingerszerűen elég lesz a mindenfelé százával felaggatott, fröccsöntött, műanyag biszbaszokból. Ilyenkor az ember már csak a kijáratot keresi kétségbeesetten. Na, ezt az élményt már a M. Kir. Operában is át lehet élni, csak jegyet kell váltani az Olasz nőre, Algírban.

Szoktuk mi mindennel mentegetni az Operát, megbocsátjuk és leginkább a pénzhiányra fogjuk a béna, textilre festett díszleteket, a tébláboló táncosokat, a statikus jeleneteket, mert olykor-olykor igazán ihletett pillanatokat lehet átélni. De amikor háromórányi gagyicunami árasztja el a nézőteret, és mindez szemlátomást rengeteg pénzből készült el, akkor már nemigen találni mentséget, legfeljebb csak szitkozódni lehet.

Nem ritka tőlünk, hogy felfokozott hangulatban ócsároljuk az Operát, amikor az énekesek 25 méterre éneklik vigyázzban, hogy mennyire epekednek egymás iránt, vagy amikor tobzódnak a felesleges kellékekben, csak hogy a rendezés hiányosságait megpróbálják palástolni. Azt szoktuk kifogásolni, hogy ezek voltaképp elidegenítőeffektek, és nincs az az áradó, andalító zene, ami átélhetővé tenné így az érzéseket.

De azért álljon már meg a menet

Mármint a szó legszorosabb értelmében! Az értelmetlen statikusság ellentettje nem az értelmetlen ugrabugra. Attól, hogy ebben a szerencsétlen darabban három órán keresztül folyamatosan masírozik, szökdécsel vagy hajladozik egy csapat statiszta – rosszabb esetben maguk a szereplők –, csak még jobban elidegenedünk. A totál értelmetlenül, de percenként változó díszlet meg már komikus.

Erre a rendezésre egyetlen magyarázat adódik. Az mégpedig, hogy a rendező szorgalmasan jegyzetelve ült egy fél évig a Mezzo tv operaközvetítései előtt, hogy hát tulajdonképp ő összeírná, mi is kell egy modern operarendezéshez. „Ahá! Ühüm! Szóval akkor macskajelmezes táncosok, meg vetítés, meg boxeralsó nyakkendővel rendel! És lesz még egy kis párnacsata, pár fehér műanyag gépkarabély, bőrfotel. És ki-be, fel-le cibálható díszletek. Milyen névre kérjem a számlát?”

Sajnos ahhoz már, úgy látszik, nem elég a szorgalmas jegyzetelés, hogy az is leessen: a modern operarendezéshez talán nem árt némi műértés, elemzés, meg koncepció. Művészi munka.

Zimmer Feri az operában

Pont ilyen a kilencvenes évek magyar vígjátékait nézni. Hogy már a néző feszeng, hogy ííí, de kellemetlen ez. A totális kitalálatlanság, az alpárian gagyi ötletek, a jóleszazúgy, béláim. Mintha egy előadásba pakolták volna az összes első ötletet, ami csak arra jó, hogy, tovább lendülve róluk, elvesse őket az ember.

Nyögvenyeléstől foghúzásig

Ezek után aligha meglepő, hogy az előadás úgy működött, mintha lélekben mindenki feladott volna mindent. Az énekesek vérmérséklet szerint lötyögtek, csúszkáltak, vagy próbálták legalább a szólamukat élvezni. A táncosok, kóristák és statisztikák akkor se mozdultak egyszerre, ha ritmusra kellett volna menetelniük. A jelenetek olyan lötyögősen jöttek egymás után, mintha véletlenül ábécésorrendben játszották volna őket, a cselekmény íve valahol a nyögvenyelés és a foghúzás között tángált. A zenekar pedig úgy játszott, mintha legalább a fele hiányzott volna, a másik felének meg a vasárnapi rántotthús mellett maradtak volna a gondolatai.

Ja, és emellett egyértelmű volt, hogy az isten pénzét ráköltötték erre a produkcióra.

A semmit gondolás mint működési elv

Fogalmam sincs, hogy mi késztethette az Operát, hogy éppen az Olasz nőt vegyék elő, de azért nincs fogalmam, mert nekik sem volt. Az például láthatólag senki fejében nem fordult meg, hogy itt akár női egyenjogúságról, urambocsá meetoo-ról is lehetne mondani egyet-mást, de legalább az, hogy lehetne mondani valamit, akármit. Az látszott csak, hogy valamit nagyon demonstrálni akartak, nyilván azt, hogy mennyire modern produkciókra képes az Opera, nos, igen, ez kifejezetten demonstratívre sikerült. Így mulat a magyar, sok pénzt ver el a gagyira, véleménye szál se, nem hogy a máról, társdalomról, emberekről, de még a darabról magáról sem.

Gagyi, gagyi, gagyi.

Elnézést, hogy egyre ezt a szót ismételgetem, de egyszerűen nincs jobb kifejezés erre a szánalmas, minden színvonal alatti, agymunkát, elemzést, ötleteket megspóroló előadásra.

Az előadás szimbolikus pillanata, amikor egy statiszta bejön balról és végigsétál a színpad szélén egy bazi nagy kérdőjelet ábrázoló táblával. Sosem láttam még, hogy egy rendező ilyen frappánsan össze tudta volna foglalni a gondolatait egy darabról.

Ha ezt képes az Opera új bemutató címén nyújtani, akkor nyugodtan maradjanak a régi előadásoknál.

Rosszak azok is, de legalább nem kerülnek már pénzbe.

A.: ★★☆☆☆
M.: ☆☆☆☆☆

2019. 02. 03.

kép forrása

Alig is lehet megbocsátani az első felvonást, pedig ami utána jön, az a színház lényege. És ehhez mérten keserű is. Mint a ciánkáli.

Nem, erre az első felvonásra tényleg nincs mentség. Nagyjából minden rossz benne: például elviselhetetlenül ripacskodó. Meg végtelenül hosszú üresjáratokból áll. Ráadásul nem is alapoz meg kellőképpen az utána következő részeknek. De azért meg kell adni, akadnak benne értékes epizódok – Kerekes Éva például egy operettáriához jut, mégpedig a szó legkiválóbb értelmében, és emlékezetes is, amit csinál.

Nem múzeumba jöttünk

De mindezek a – külön-külön is nehezen megbocsátható – hibák eltörpülnek az első felvonás koncepcionális bűne mellett: hogy nem helyezi kontextusba a darabot. Túlságosan korhű és nem eléggé stilizált, amit látunk – ügyesen megteremti a száz évvel ezelőtti világot, de nem emeli el a nézőt, nem sugalmazza azt, hogy azért a máról beszél, hogy a múltbéli történet érvényes a ma számára. Így viszont múzeumban érezzük magunkat, nem pedig a világunkat boncolgató, modern színházban.

Szóval az első felvonás elidegenít, rossz nézni, a tartalma csekély, és még csak nem is kecsegtet azzal, hogy a folytatás jobb lenne. És igen, már most el kell mondani, hogy azért a végén sok minden a helyére kerül, sőt ütni is fog, ahogy kell, de ennyire nem lehet magára hagyni a nézőt, mert a végén még hazamegy az első szünetben – ahogy a 7. sor 11. székében ülő kritikus így is tett.

A Feltehetetlen Kérdés

A második felvonáshoz tehát kell egy nagy adag jóindulat, esetleg az a tudás is, hogy Mohácsiéknál lassan szoktak beindulni a dolgok. És a második felvonás egy nagyságrenddel jobb is, sőt folyamatosan és meredeken emelkedik a színvonal. Kissé kellemetlenkedve, kelletlenkedve indul be Novkov Máté és Tenki Réka játéka, de a lassan működésbe jövő jelenet lehetővé teszi Tenki patikusné-karakterének gondos felépítését. Aztán gátat szakít a patikussegéd az egyszerű kérdése: „Maga boldog?”

A hosszú expozíció eredményeként teljesen biztos, hogy nem maradt néző, aki számára ekkorra ne lenne egyértelmű: ez a Feltehetetlen Kérdés. (Persze akik Mikszáthon és Móriczon edukálódtak, és bizonyára vannak így ezzel egy páran az Örkény nézőterén, azoknak hosszú expozíció nélkül is egyértelmű lenne.) Az események ehhez mérten vesznek kiszámíthatóan váratlan fordulatot: vajon melyik rosszat választja a patikusné? Feladja reménytelen sorsát, amibe talán már bele is törődött? Felrúg minden társadalmi konvenciót, ami körölveszi? Átadja magát az érzelmeinek?

Bármennyire is izgalmasak ezek a kérdések, a darab nem tudja kellően izgalmassá tenni a helyzetet. Pedig nem Tenki és nem is Novkov játékában van a hiba, csak a dramaturgia nem képes előre lépni. Helyette folyamatosan, de változatlanul, és az indokoltnál magasabb hőfokon lángol, ami már majdnem unalmas megint, nem tehetünk hát mást, mint hogy rámondjuk: expozíció ez is. Tulajdonképpen előkészítés volt eddig minden. De ekkor hazajön a férj.

A vakkomondor megértése

Znamenák István nem először bizonyítja, hogy micsoda mestere a tragédia és a komédia pengeélén táncolásnak. Igaz, mára már nincs semmi új ebben az eszközben, de egyelőre nem unalmas azért. Znamenák az egyik pillanatban részegen vinnyogó, magatehetetlen, szánalmas féreg, a másik pillanatban épp nyomorultságában félelmetes, mindenható, pusztító erő. Sosem lehet tudni, hogy megölel vagy megöl.

Aki kíváncsi, hogy a ránézésre a légynek sem ártó, pipogya, csálé szemüveges, hájas  balogh józsefek feleségei miképpen esnek át a vak komondoron, azoknak itt a precíz válasz. Annyi a vak komondor ebben az országban, hogy csak úgy esnek-kelnek azok a drága nejek.

Hogy a patikusné felbukik-e benne? Tudnánk a választ magunktól is, de Mohácsiék azért nem bízták a véletlenre, hogy megértsük. A jó férj ekkor már negédesen csilingel, helyre került minden.

Kedélyes erőszaktevők

És akkor ennyi is. Nem, dehogy oldódott meg bármi is, csak visszazökkent kedélyes kerékvágásába, ahol nincsenek nyílt színi konfliktusok, mindenki tudja, hol a helye és így igazából sérelmei sem lehetnek.

Katiról, a kis takarítólányról is kiderül, hogy egyszer úgy jött ki a lépés, hogy a patikus, a postamester, a tanító meg a jegyző szép sorban megerőszakolta, de hát ez előfordul. Attól még lehet dalolni seprés közben. Zsigmond Emőke páratlan légiességgel játssza.

Titokban itt van a darab másik csúcsjelenete. A Katival cicázó patikussegéd válaszút elé kerül. Hogy reagáljon a sebzett lány ártatlan, vágyteli, szeretetéhes közeledésére? Talán maradt még a segédben valamennyi jóérzés, talán van menekvés ennek a förtelmes világnak a működéséből, talán tiszta lesz a szerelem közöttük. De ha van is efféle megingás a segédben, pillanatok műve, hogy a jól eltanult kocsmai logika kerekedjen felül – ezt az előző jelenetben Mohácsiék külön is elemzik, Dóra Béla kiváló a macsó senkiházi karakterszerepében. Macsó nagyotmondó lesz tehát a patikussegéd is, Kati sorsa nem is lehet kérdés. Már megint.

Egy kacagó szél suhan el

Így térünk vissza a nyitójelenetbe, ami persze mostanra megtelik tartalommal. Amilyen rövid és feszes ez a vég, olyannak kellene lennie az elején is. Kati kap még egy rendes, nagy pofont, na nem fizikailag, az talán kevésbé fájna. A zárókép a három nőről szól: a patikusné és Kati remény nélkül, kitaszítottan bámul ki a jelenetből, a postamesterné pedig már valahol Pesten keresi a boldogulást – megszoksz, vagy megszöksz.

Hát nincsen itt virág?!

Szóval az van, hogy az Örkény megint olyan kérdésről beszélt – és mondott keményet, egyértelműt –, amiről nagyon is kell beszélni. A minőség szokásosan kifogástalan (ha valahogy eltekintünk az első felvonástól.) De azért ezzel a stilizált történettel bőven belül maradt mindenkinek a komfortzónáján. Torokszorítóan keserűt mondott, de nem is szólt be senkinek – pedig bőven lett volna kinek, színházi világon belül és kívül, nevesítve vagy általánosságban.

Sokkal, sokkal bátrabban kellene megszólalni, és nagyon sovány vigasz, hogy a Katona előtt az Örkény most még így is bőven vezet. Bele kéne húzni mindkettőjüknek.

A.: ★☆☆☆☆
M.: ★★★★☆

2019. 01. 30.

kép forrása

Lehetséges, hogy a szöveg és rendezés, mint a két dudás a csárdában, nem fér el egy darabban? Mi mindenhez kellett volna itt bátorság, és vajon miért kerüli el ez mostanában nagy ívben a Katonát?

Az iskolai irodalomtanítás sajátos megközelítéséről tanúskodik, hogy Prométheusz történetére pontosan emlékszem a gimnáziumból – igen, ő lopta el a tüzet az istenektől és büntetésből egy sziklához láncolta Zeusz, és egy keselyű eszik a májából, ami minden nap újranő. Szóval erről már majdnem húsz éve tanultam, és mégis emlékszem, látszik, hogy kilencedikben, a görög mitológiánál még azt érzik a magyartanárok, hogy bőven ráérnek (aztán meg a kortárs irodalomnál kiderül, hogy sajnos tévedtek). Viszont arra nem emlékszem, hogy Aiszkhülosz drámájáról tanultunk volna, úgyhogy most igazából mégiscsak az ismeretlent nézni ültünk be a Sufniba.

Két nagyon alapvető dolog derül ki perceken belül:
- az egyik az, hogy ez a rendezés bizony ki van találva és működik is;
- a másik pedig az, hogy ez a dráma is ki van találva, sőt működik is és dolgokat mond nekünk.
A gond csak annyi, hogy a fenti két tény nem megerősíti, hanem gyengíti egymást.

Egy modern dráma

Zseniális, hogy kétezer-ötszáz évvel ezelőtt egy drámaíró képes volt egy leláncolt embert (jó, tudom: titánt) tenni meg főhőséül, ezzel a lehető legminimálisabbra csökkentve bármilyen színpadi akció lehetőségét. Nem is volt olyan rég, hogy a Szép napokat láttuk ugyanitt, a homokdombba ékelődött Szirtes Ágit, szinte nincs is különbség, csak bő kétezer év.

De a dráma modernségét nemcsak a forma teszi.

Egy szörnyen aktuális vádbeszéd

A darabban „olyan kijelentéseket tesznek Zeuszról, hogy napjainkban nemcsak a tekintélyi államok nem engednének meg ilyeneket államfőikkel kapcsolatban” – írja kellemetlenül aktuálisan Szerb Antal Magyar Irodalomtörténetében (amit 1943-ban, hogy, hogy nem, betiltottak). Hozzáteszi: Aiszkhülosz „Prométheusza szörnyű vádbeszéd Zeusz ellen”. Akkor hát helyben is lennénk.

A dráma legfőbb megfejtései benne vannak Szerb Antal könyvében. Például hogy Prométheusz humanista volt, aki szerette az embereket és elindította őket „a magasabb emberség útján” (szembeszegülve az istenekkel). Hogy Aiszkhülosz komolyan veszi az isteneket, elismeri az istenek hatalmát, de „Prométheuszán keresztül fellázad ellene”. És – talán legfontosabbként –: hogy Prométheusz „tudja a titkot, hogy ki fogja megdönteni Zeusz uralmát, de nem árulja el”.

Babits „az emberi vallás himnuszá”-nak nevezi a darabot, kultúra és nyers erő küzdelmének.

Jó, értjük, értjük: itt a máról van beszélve nekünk. Kultúra vs. nyers erő. Vádbeszéd a zsarnok ellen. Lázadás a hatalom ellen. Antik formák hivatottak eltakarni a zavarbaejtően aktuális mondatokat. Nade miért akarná egy rendező eltakarni a legfőbb mondanivalóját?! (Csak nem épp Zeusz miatt? Itt azért még nem tartunk!)

Egy feleslegesen jó rendezés

A rendező – a még e. h. – Tarnóczi Jakab kiválóan érti, hogy kell a darabbeli érzéseket átadni, így pontosan tudja, hogy Prométheusz nem a tényleges láncoktól lesz leláncolt, hogy odaszegeztetése a sziklához érzékeltethető egy zománcos lábas ütlegelésével a sötétben, vagy hogy a korcsolyákban csetlő-botló színész tökéletes megjelenítője a tehénné változtatott Ió-nak. A plexiketrecbe zárt, meztelen Dér Zsolt nemcsak színészként, hanem Prométheuszként is végtelenül kiszolgáltatott, börtöne falát percekig püfölve hatásos színházi perceket teremt.

De feleslegesen.

A Zeusz elleni „szörnyű vádbeszéd”, mivel értjük az aktualitását, a tartalma miatt izgalmas. Ha egy akciótlan darabban egy leláncolt ember mond számunkra tanulságos mondatokat, akkor mi dolga van a rendezőnek? Úgy tűnik, van olyan, hogy a szöveg tartalma és a mégoly kitalált rendezés képes kioltani egymást. Kérdés, hogy a rendező hibázott, mert nem ismerte ezt fel, és rendezése lehetett volna ügyesebb, a szöveg tartalmát erősítő – vagy egyszerűen az lett volna a megoldás, hogy a rendezőnek háttérbe kellett volna húzódnia, hogy a szövegre irányuljon a reflektorfény és ne Dér Zsolt testrészeire. De hát utóbbit egy e. h. rendezőtől aligha lehet elvárni.

Egy kimunkálatlan vég

Hatásos a vég is: egy egyszerű, mégis látványosan egyértelmű mozdulat, a villany lekapcsolása. Hatásos, de semmitmondó: a – Prométheusz személyes sorsán túli – legfőbb kérdésre nem kapunk választ: mit tud Prométheusz, ki lesz Zeusz megdöntője?

Ha azt hittük, betekinthetünk végre a függöny mögé, ahol a Katona az utóbbi időben a mondandóját őrzi, hát ismét csalódnunk kellett. Szomorú, hogy már egy pályakezdő rendező sem megy a mélyére mindannak, aminek egy színháznak rendeltetése szerint a mélyére kell mennie. Ehelyett izgalmas képeket vetítettek a függönyre, de a lényeget mindvégig eltakarták. Jó lenne valami reménytelit gondolni, de nemigen lehet már mást, mint hogy a Katonánál a semmitmondás az új koncepció.

De miért?

A.: ★★☆☆☆
M.: ★★★☆☆

2019. 01. 10.

Az idézetek forrásai
Szerb Antal: Magyar Irodalomtörténet (38–39. o.); és
Babits Mihály: Az európai irodalom története

kép forrása

A Hegymegi Máté által rendezett darabok gyakorolták ránk az utóbbi időszakban a legnagyobb hatást – a Bádogdob-, de főleg a Peer Gynt-féle előadások miatt éri meg színházba járni. A Jeanne d’Arc azonban sok hiányérzetet hagyott – a dolgok mélyére kell menni, hogy megérthessük, miért.

Az előadás alcíme az, hogy „a jelenidő vitrinében”. Nem könnyű értelmezni ezt a szókapcsolatot. Nyilván arra szeretne utalni, hogy Jeanne d’Arc történetét nem önmagáért, hanem a mának szóló üzenetéért mutatják be. Meg arra is, hogy a szín központjában valóban áll egy plexivitrin, aminek falai el- és visszatolhatók, amire rajzolni lehet és ami önmagában is sokféleképpen értelmezhető: elszigetel, de megmutat, börtön vagy a felmagasztosulás helyszíne, a magányosság zárt cellája, vagy a népvezér tribünje. Hasonlót láttunk a Téli regében, meg itt, a Kamrában is, a Mártírokban; használják a Mondjad, Atikám-ban, technikai értelemben hatványra emelve meg a Víg Hamletjében. Az ötlet tehát nem forradalmi, de jól működik, és illeszkedik abba a nagyon is szimpatikus trendbe, hogy a díszlet ne illusztráció legyen, hanem szimbólum és impresszió, vagyis kiszolgálója az előadásnak.

Szóval az alcím nyilvánvalóvá teszi: a történet a jelennek szóló üzenet, szimbóluma a ma eseményeinek, üzenet azoknak, akik Jeanne-ok szeretnének lenni, akik rájuk várnak, akik nem veszik őket észre, akik lekicsinylik, vagy lebeszélni próbálják őket, vagy épp akik építik nekik a máglyát.

Csakhogy ezek a párhuzamok nemigen állják meg a helyüket.

Apatikus társadalom

A történelmi alaphelyzet például igen különböző. Míg a Jeanne-korabeli Franciaország egy vesztésre álló háború közepén van, ahol minden változik és bizonytalan, nem tudni, ki volt tegnap a király, ki ma és ki lesz holnap, addig a mai magyar közjogi rend éppen hogy be van betonozva. Pontosan tudjuk, kik uralkodnak, és ezt ki-ki vérmérséklet szerint veszi tudomásul – vannak, akik örömmel, mások dühvel, de a legtöbben végtelen apátiával. Míg a veszteségektől csüggedt francia katonák kapva kaptak a lánglelkű vezér megjelenésén, addig ma azt látjuk, hogy sokan bejelentkeznek ugyan a vezér szerepére, de csakhamar érdektelenségbe fulladva botorkálnak le a színről.

Biztosan mindenki emlékszik Sándor Máriára, a fekete ruhás nővérre, aki, megelégelve saját és kollégái tarthatatlan helyzetét, élére állt az ellenállásnak. Az előadás fekete ruhás Jeanne-ja nagyon is erőssé teszi a kettejük közötti párhuzamot. De Sándor Mária pár hónap elteltével már öngyilkosságot kísérelt meg – ő, szemben Jeanne-nal, hiába vette kezébe a zászlót, nem állt mögé senki.

MIÉRT HALLGATTOK

„MIÉRT HALLGATTOK ELEGET FÉLTEM” – festi fel a falra is Jeanne a többször is elkiálltott mondatot. Mi az apátia oka? Miért hallgatunk? Miért nem rohanunk a forradalomba? Nem igazán érthető, hogy ha a darab ennyire fontosnak tartja ezt a kérdést, miért kerüli el nagy ívben a válaszkeresést. Vagyis hát voltaképp mégis érthető: Jeanne sem foglalkozott a problémák hátterével, ő csak ment előre. Az ő helyében és idejében ez okszerű lehetrett – be is álltak mögé a katonák. Magyarországon ez másképp van, és hogy ennek mi az oka, azzal ez a darab nem törődött. A párhuzam tehát sántikál.

Nem lánglelkű váteszre van szükség

És mindebből már látható is, hogy a „jelenidő vitrine” hamis képet állít elénk. A jelenidőnek nem lángoszlopra van szüksége, nem megszállott vezéralalakra, hanem az apátiába süllyedt társadalom összefogására, a problémák közös felismerésére és azok közös megoldására.

Hamis párhuzamot von tehát a darab, amikor azt sugalmazza: találjuk meg a mi Jeanne-unkat, engedjük, hogy vezessen minket, és ne hagyjuk, hogy máglyára küldjék. Magyarországnak nem jeanne-okra van szüksége, és talán ennek a felismerésnek a hiánya miatt sem sikerült régóta előre lépnünk.

Ne a hangok mondják meg

A Jeanne d’Arc-történet hangsúlyos eleme a szentek, vagy egyenesen Isten hangja által sugalmazott küldetéstudat. Noha ez érthető szimbolikusan is, még így is elég zavaró. Egy olyan országban, ahol ennyi a nyilvánvaló probléma, mesterségesen szított gyűlölettől a saját lakásukban megfagyó nyugdíjasokig, elüldözött egyetemtől kivándorló fiatalokig, hibriddé való rezsimtől ellopott közpénzmilliárdokig, szóval egy ilyen országban semmi szükség nincs a hangok sugalmazására. Ebben az országban minden józan lelkű embernek látnia kell a problémákat, és ha ez nincs így, akkor az ellen tenni kell, érvekkel, tájékoztatással, tüntetéssel, politizálással, de semmi szükség a természetfeletti hatalmakra és a csodákra.

Ráadásul a magyar társadalom ki tudja, hány évszázada, de állandóan, különféle céllal a csodában reménykedik – nade ezt pozitív példaként beállítani épp ezért minimum visszatetsző.

Reálpolitika

És a csodavárás már csak azért is szerencsétlen példát állít elénk, mert ma, itt, a „jelenidő”-ben nem éppen valamiféle misztikus erővel kell megmérkőzni. Nem: Magyarország sokat kritizált kormánya reálpolitikát folytat, gondosan kitalálja a lépéseit, amelyek a hatalma kiteljesítését szolgálják. Igen, ehhez elvtelennek kell lenni, ehhez demokráciaellenesnek kell lenni, ehhez bele kell nyugodni a társadalom elszegényedésébe és elvándorlásába, ehhez hátat kell fordítani a nyugatnak, és mindez nagyon undorító és szomorú, de egy dolgot nem lehet elvitatni tőle: hogy önmaga szempontjából ne lenne racionális. Ezzel szemben csakis racionális eszközökkel érdemes felvenni a küzdelmet. Fel kell mérni az erőviszonyokat, rátapintani a gyenge pontokra és ott bevinni a kegyelemdöfést, ahol az a leginkább fáj. Jeanne-nak szerencséje volt, amikor sikereket ért el, de nem tervezett és nem mérlegelt. Az elmúlt évek Magyarországon megmutatták: a rendszer ellenfeleit nem támogatja a szerencse. Csak kemény munkával lehet célt érni. Ez mindeddig várat magára. A párhuzam tehát ebből a szempontból is sántít.

Reálpolitikusok

A Jeanne-on kívüli szereplők egytől egyig reálpolitikusok: felmérik az igényeiket és a szükségszerűségeket, és ezeknek megfelelően cselekszenek. Lehet őket kárhoztatni ezért, de, talán meglepő módon, nem válnak igazán antipatikussá. Törekvéseik egyértelműek és átgondoltak, főpaptól, hódító, kanos lordtól és államügyésztől egészen a hóhérig világosak és egyértelműek a szándékaik, cselekvéseik pedig a kitűzött céljaikat szolgálják. Még némi jószándék is érezhető rajtuk. Szinte kívánjuk: bár minden politikus ilyen lenne Magyarországon.

Nőügy? Szenvedéstörténet

A darab kínálkozó témája lehetne az érvényesülés a férfiak világában, amire a darab tesz is némi kísérletet, de inkább elironizálja – Jeanne nem fogja a pipogya földesúr üzeneteit, küldetéstudata lázában ég, és csakhamar férfiruhát ölt. Egyetlen férfi van a harcmezőn, és az is nő – gondolhatnánk, de Jeanne helytállását minduntalan relativizálja, hogy cselekedeteit nem meggyőződése, tudása, képessége inspirálja, hanem a fülébe suttogó hangok. Nem csoda, hogy még ellenségei is részvéttel fordulnak felé, elpusztítása helyett csak annyi büntetést akarnak kiszabni rá, ami politikai céljaikhoz elegendő – ezúttal is reálpolitikusként cselekszenek.

Darabnak amúgy majdnem jó

Amikor egy előadás ennyire pozicionálja magát – és az alcím nem hagyott kétséget az alkotók szándékai felől –, akkor el kell végezni ennek részletes elemzését. Viszont arról is fontos szólni, hogy bár a darab logikai alapjai ingatagok, az előadás attól még lehet jó. És az is. Bár Garai Judit szövege megosztotta a Hetedik sor, tizenkettedik szék kritikusait (hogy az modoroskodóan színházias, vagy épp hogy veretes és tartalmas), de az előadás a Katonától megszokott színvonalon működik. Helyükön a kisebb és nagyobb gesztusok, humor és tragikum váltogatja egymást, és, kicsit lazán illeszkedve, de rendben van a zene is.

Mészáros Blanka viszont nemigen találja a helyét ebben a szerepben. Elvitathatatlan az a nyers erő, ami minden bizonnyal Jeanne-é is volt, egy percre sem lankad a koncentrációja, pedig a 110 perces darabban mindvégig a színen van. Mészáros Blanka alakítása maga a körömszakadtig tartó küzdelem – csakhogy ennek értelmét megkérdőjelezi mindaz, amiről eddig szó volt. A felesleges, alaptalan küzdés nem méltóságteljes, hanem szánalmas. Teljesíthetetlen volt tehát a színészi feladat, és emiatt Mészáros Blanka nem is lehetett igazán jó: nem tudott mélységet vinni az alakításába, hiszen nem volt alapanyag, amiből dolgozhatott volna.

Hegymegi Máté a Bádogdobban és a Peer Gyntben emberi érzések legmélyére ásott, és kincseket hozott a felszínre. Itt úgy tűnt: jobban ragaszkodik ahhoz, hogy valami nagyon egyértelműt állítson, mint hogy ezúttal is lemenjen a dolgok mélyére. Sajnos így nem is sikerülhetett.

Mészáros Blankát sem szabad leírni azért, mert eddigi alakításai inkább a nyerseségről, az ösztönös erőről szóltak. Inkább kapjon még több olyan szerepet, ahol nemcsak az számít, le tud-e szaltózni a dobogóról, hanem hogy mit tud átadni a lelkéből.

Nagy szükség van Hegymegi Máté mélyre menő és sokat megmutató rendezéseire. Csak ne álljon meg félúton. És ne féljen eldobni a sántikálónak bizonyuló párhuzamokat.

A.: ★★★☆☆
M.: ★★★★☆

2019. 01. 03.

kép forrása

Míg anyjuk fekszik kiterítve, egy társulatnyi fiatal férfi több ezer kalóriát éget el táncolva, mászva, futva, emelve, bontva és végül építve. Össze lehet-e kovácsolni egy csapatot ácsolással, és be lehet-e építeni Törőcsik Marit?

A helyszín és a díszlet összhangja remek: a fákkal körülvett játszóhelyen félig felépített (félig lerombolt? leomlott?) faház váza áll. Az alapkonfliktus az anya halála, és az ezzel magukra hagyott fiúk. A darabkezdés idézi a shakespeare-i kart, egyszerre parodisztikus-önreflexív és kontextusteremtő – biztató kezdet, ami arra utal, hogy az előadás jelentései sokrétegűek lesznek.

Elcsúszott rétegek

Ezek a rétegek azonban mintha elcsúsztak volna egymásról, külön-külön jelennek meg. Így lehetséges, hogy az elején van egy hosszú börleszkjelenet, ahol minden és mindenki leesik, eldől, megbotlik, kiömlik – formailag varázslatos összhangban, de tartalmilag igencsak elmaradva a beharangozott színvonaltól. Mert most vagy az van, hogy ez a nagy káosz az élet káoszát akarja kifejezni, és akkor jól szájba vagyunk rágva. Vagy az, hogy van valami nagyon meta tartalom, ami viszont nem jön át, akkor meg minek. Esetleg nincs is tartalom egyáltalán.

Szintén eszméletlenül hosszúnak tűnik a Sinnermanre lenyomott ugrálós néptánc. A tízperces szám alatt annyira nem történik semmi a monoton táncon kívül, hogy a nézőnek bőven van ideje végiggondolni, hogy hát tulajdonképpen mit is fejez ki, amit lát és miért ezt a zenét hallja hozzá. Az lenne a szimbolika, hogy a közös erőfeszítés közösséget kovácsol? Érthető üzenet lenne, de hát mindenki önállóan táncol...

Felépül, megszakad

A közösség mindenesetre megteremtődik, és a közös erőfeszítés nagyon is gyakorlati eredménye, hogy sikerül befejezni, felépíteni a házat. Kérdéses a szimbolikája annak, hogy ebbe a közönséget is bevonják, de amíg ezen mélázunk, a házépítés esztelen futóversenybe torkollik.

Az akrobatikus jeleneteket egy-egy monológ szakítja meg, amik a tartalom szempontjából a darab kiemelkedő pontjai. Persze lehet, hogy csak a hetedik sor tizenkettedik székében ülő kritikusok túl földhözragadtak, de mégiscsak azt szeretik a legjobban, ha a színész beszél (és mond is valamit). Különösen Patkós Márton hagyott nyomot – igazán kár, hogy a monológ ülve, a színészi játéknak alig teret engedve hangzik el. Sajátos ez a koncepció azért is, mert a pergő-forgó események után a csendes, mozdulatlan monológot hallgatva bizony hajlamos kikapcsolni a nézői figyelem, így éppen oda nem jut belőle, ahol a leginkább szükség volna rá.

Pilinszky Mari

Az előadás utolsó főbb elemeként a társulat közösen formálja meg azt a bábfigurát, amelyik elmondja Pilinszky Apokrif című versét. Ez a közös játék szép gesztus lehetne, de sajnos több sebből is vérzik. Egyrészt: a közösen teremtett figura nem működik, gesztusai kevéssé kifejezők. Másrészt a hangfelvételről megszólaló Törőcsik Mari egyértelműen önmagaként szerepel: a versmondás megszakad, amikor a nagybeteg színésznő szeme egy ponton megtelik könnyel, kér egy pohár vizet, és a végén megkérdezi, hogy jó volt-e. Félreértés ne essék, ezek mélyen emberi, megindító pillanatok, de konkrétan Törőcsik Mariról szólnak. Aki amúgy zseniálisan mondja a verset – és hangja, beszédmódja meglepően hasonlít Pilinszkyére. A szavak mögül átsejlik a számára bizonnyal már-már ismerős halál sziluettje, és egyszerre érezhető az ünnepelt színésznő magabiztossága, és a megroppant egészségű ember törékenysége.

A kérdés csak az, hogy az előadás szól Törőcsik Mariról, vagy Törőcsik Mari az előadás egyik szereplőjeként, építőköveként tesz hozzá az egészhez. Talán meglepő, de a kérdést nem ez a jelenet dönti el, hanem az összes többi. Törőcsik Mari jelenete sokkal kifejezőbb, koncentráltabb, tartalmasabb, mint bármi a darabban, így szükségképpen ez hat a leginkább.

Útkeresés testgyakorlással

Az előadás alkotói szerint darabjuk az útkeresésről és a közösség születéséről szól. Mondjuk a külső szemlélő nem érti pontosan, miért beszél a kezdetéről egy olyan társaság, aminek már most is hosszú előadáslista van a háta mögött, színészei a legjobb kőszínházak társulatának tagjai.

A kérdés inkább az, hogy a fizikai káosz, az akrobatika és a téblábolás formanyelve alkalmas-e arra, hogy színházi kifejezőeszköz legyen.

Szerintünk egyértelmű:  nem. Ugyanez a hatás az Iván, a rettenetben és a Bánk bánban is próbára tette a türelmünket, míg a tartalmat és az üzenetet nem juttatta el hozzánk. A kiterítve fekvés éppenséggel sokkal több üzenetet hordoz, mint a testgyakorlás. Ugrálásra a balettot javasoljuk, a Sztalker Csoport kétségbevonhatatlanul tehetséges alkotóinak meg azt, hogy inkább a nézőik agyát tornáztassák, sokrétű tartalmaikkal.

A.: ★☆☆☆☆
M.: ★★☆☆☆

2018. 08. 03.

borítókép forrása

A Chicago Alföldi rendezésében? Egy ilyen előadásra nem is lehet elvárások nélkül érkezni. Pörgős jelenetekre számítunk, szókimondó szövegekre, újat mutató rendezésre, kiváló színészi, énekesi, táncosi kivitelezésre, tartalom és forma összhangjára. És bár ezek a várakozások azt sugallják: minden ízében tökéletes előadást kívántunk, azért azt tegyük hozzá, hogy ennél alacsonyabbra beállított mércékkel talán nem is érdemes zenés színházba menni.

Hámori Ildikó óvatoskodik a színpadra, és máris minden tökéletes: zseniálisan hozza a könyvtár-népművelésszakos, már szépkorú, egérhangú, szöszmöszkardigános típust, aki olyan fátyolos szemmel beszél Ady Endréről, mintha nem egy részeges kurafi, hanem maga Pál alpostol lett volna. Csetlő-botló módon vezeti fel, hogy miről is lesz szó, és a gondolatai máris elkalandoztak a „mi a boldogság” kérdésének filozofikus ösvényein. Míg a jól csiszolt alakításon derülünk, fel sem tűnik, mekkora lóláb lóg ki: nekünk itt épp tanítva, okítva, magyarázva van. Hogy ugyan majd mindjárt jönnek éneklő-táncoló karakterek, de azért mi csak figyeljünk a mélységre, ott lesz az.

Tényleg jönnek, énekelnek és táncolnak. Először a szöveg tűnik fel.

Esetlen és bárgyú,

lötyög a feszes ritmuson, a rímek akadoznak, de a tartalom még így is alá van rendelve a formának, értelem nem számít, csak úgy-ahogy sikerüljön a zenéhez kanyarítani a szavakat. (Amennyire látom, új a fordítás, Ugrai István munkája.) Hiszen mind tudjuk, hogy nehéz műfaj az angolul működő dalt magyarul visszaadni, annyira eltér a két nyelv ritmikája, hangsúlyozása. Azért egy párszor mégis sikerült már, még musicalek esetében is („Tépett ág jajong a fán”, hm?)

Aztán a tánckar lötyögése tűnik fel – és lep meg. Az elején még bizakodik az ember, jóra magyaráz, aztán megértő egy ideig, utána már csak értetlenkedik, hogy mit keres a színpadon a lábát ímmel-ámmal emelgető, vagy a fél fordulattal lemaradó táncos.

Szerencsére amikor színrelép Morton mama, Hernádi Judit néhány percig minden hiányosságot feledtet, akkora a színpadi jelenléte. Csak hogy ezen is fanyalogjak egy sort: azért is szomorú Hernádit nézni, mert arra emlékeztet, mennyi minden hiányzik a többiek alakításából, és hogy hogy be lehetne játszani a teret és ki a helyzeteket.

Roxie szerepe ugyanis Sodró Elizára egyszerűen csak túl nagy.

Sodró mind hangban, mind játékban, mind (talán ennek összegeként) színpadi jelenlétben kevés. Tagadhatatlan az erős igyekezet, ami leginkább kiabálásban érhető tetten, de így csak egy rendkívül idegesítő, stréber, de rosszindulatú karaktert sikerül kirajzolnia, akiből még a gyilkosságot sem nézzük ki, amit elkövetett, azt viszont annál inkább értjük, hogy darabbéli karaktere miért nem kapta meg a vágyott szólószerepet.

Én nem emlékeztem nagyon a Chicagóra – a filmet láttam a bemutatása környékén, és az bizony már 16 éve, 2002-ben volt. Így eltartott egy darabig, amíg tudatosult bennem, hogy a „Cella tangó” kulcsszavai (Pop! Six! Squish! Uh uh! Cicero! Lipschitz! – a magyar változat visszaadásával nem próbálkoznék) az egyes lányok gyilkosságaira utalnak, és hogy ezeket most egytől egyig mind–el–fog-ják–é-ne-kel-ni. Itt már éreztem, hogy a darab meghatározó élménye menthetetlenül az unalom lesz.

Az elragadó lendületű, belefelejtkezős szórakozás helyett ez egy

nyögvenyelős, vontatott, rosszul működő, tartalom nélküli,

de zeneileg sem lekötő lábvíz-produkció – egyszerűen csak rossz. Hiába emelkedik ki belőle Hernádi, hiába működik korrektül a Velmát játszó Parti Nóra, hiába szórakoztató a kontratenor-transzvesztita Bercsényi Péter, hiába remekel a zenekar, a darab központi ötlet és általánosan jó kivitelezés nélkül működésképtelen. Ennek eklatáns jele az is, hogy a kezdeti kellemes szórakozáshoz képest Hámori Ildiikó újabb és újabb jelenései már egyenesen alpárinak, önismétlőnek és értelmetlennek hatottak. Újra bele kellett néznem a filmbe, hogy kiderítsem: rosszul emlékszem, hogy az milyen szórakoztató? Nem emlékeztem rosszul.

A darab egyértelmű csúcspontja a zseniális Mihályfi Balázs szólója, ahol a szöveg is kiemelkedően jól működött – remek ötlet, hogy a „celofán” szóból „fólián” lett, rajta csak úgy „néznek át” a többiek; ironikus, hogy a legnagyobb nyomot épp ez a dal hagyta.

És amikor végre és nagy nehezen eljutunk a zárójelenethez,

jön egy akkora hidegzuhany,

amit sose fogsz elfelejteni Alföldinek. Az Aktuális Üzenet. A Mélység. Hogy lám, lám. Meg bizony, bizony. Esetleg: ugye, ugye. Vagy: ej, ej. Hogy nemám Ámerikáról szól ez a darab, meg az erkölcstelenségbe fulladó századelőről, ó, nem. Hanem az ittésmostról! Magyarországról! Hovatovább: a NER-ről! Ahol csak hazugsággal lehet érvényesülni! Az igazság fabatkát sem ér! Ahol az ártatlanságod hangsúlyozásával a bitón végzed, egy jó kis sajtókampánnyal meg felmentenek! – Függöny, Himnusz. Ja, nem: Szózat. Nem viccelek.

Egyetlen mentsvára van

a darabnak, de fogalmam sincs, mennyire erős vár ez: hogy nem nekünk szól. Az talán Alföldi mesterterve, hogy a környező hegyekből az Átriumba szivárgó, belbudai, a felső-középhez csak a pénztárcája, nem pedig a műveltsége okán tartozó réteghez szeretne szólni – ehhez végülis a musical mint műfaj tökéletes választás. A művészszínházak törzsközönségét már felesleges győzködni, a NER-ideológiában elbizonytalanodóknak viszont hátha át lehet vinni a frontvonal túlfeléről némi tartalmat – talán ekképp okoskodott Alföldi. Ennek megfelelően a stratégiai helyeken elhelyezett káromkodások a 7. sor 12. székében ülőket szemforgatásra, mindenki mást viszont kiszámítható vihorászásra késztették – a dolog működött tehát, akkor meg minek magasabbra tenni a lécet? És így már érthető, hogy a Chicago miért lett ilyen szétesett, vonalasan ideologikus és szájbarágós: talán felnyitott pár szemet, talán kényelmetlenséget okozott pár NER-kedvezményezettnek.

Ha így van, szinte megérte végigszenvedni.

A.: ★★★☆☆
M.: ★☆☆☆☆

2018. 06. 29.

borítókép forrása

A Hetedik sor tizenkettedik szék kritikusai jobbára az egyszerű előadásokat dicsőítik, ehhez képest a Peer Gynt 5 órára elutaztat a kőbányai pincékbe. Megéri-e a sok hűhó?

Szedegetjük össze otthon a pulcsit, kabátot, hosszú nadrágot az ájult, dunsztos hőségben – ezúttal nemcsak fejben kell készülni arra, hogy öt óra hosszú előadásra megyünk, a kőbányában ugyanis konstans 10 fok van. A Stúdió K színházban így túlöltözve kezdjük az utat Peer Gynttel, aki ekkortájt döbben rá, hogy legfőbb ideje kezdeni valamit az életével. Anyja tehetetlen szeretettel és felhorgadó indulatokkal szemléli, hogy a fia nem próbálja újjáépíteni az apja által elherdált élet kereteit – ledolgozni az adósságokat, bevetni a földeket, gondozni az állatokat, renoválni a házat, elvenni a gazdag birtokos lányát: művelni a kertet – mondaná a toposz.

Ehelyett mesevilág van, kalandozás, és értelmetlen összeakaszkodás a sárszagú falubeliekkel. Amit erőfeszítés nélkül elérne, nem kell neki, köznapias erőfeszítéseket viszont nem szeretne tenni. Ebből a perem-helyzetből indulunk, a Stúdió K színház megfordított játszóteréből az előtérbe áramolva, majd busszal Kőbányára.

Az alászállás végső indoka az, hogy Peer megrontja Ingridet, az említett birtokoslányt, aki már más menyasszonya – majd szélesre tárja a tárnák kapuját, és

előre menekül az útvesztőbe.

Míg a Stúdió K játszótere fekete, amitől élesen elütnek a szereplők egységesen fehér ruhái, a pincerendszer falai fehérre vannak meszelve, amivel helyreáll a harmónia – mégis, a pince piszka folyamatosan tapad a ruhákra, ami apró szimbóluma annak, hogy akárhogy is vigyázunk, a tisztaság nem őrizhető meg egy életen át.

A pincerendszer ránk borul, hideg nyirka körülvesz, és mi, a nézők most kezdjük csak érezni, hogy vitathatatlanul a részesei vagyunk Peer útjának. Egyszer egy szűkös üregbe nyomulunk be – ahol Peer kis híján manónak áll –, máskor egy óriási katedrálisban találjuk magunkat – ami, ha akarom, az erdő templomszerű tere, ha akarom, az igaz szerelem gótikus csarnoka, amely itt talál Peerre. A dorbézolás jelenete a pusztuló Dreher-villa szalonja, a bujaságé a villa zöld indás, elvadult kertje.

Minden ízében végiggondolt és pontos tehát a helyszínek kiválasztása,

így nem is kell(ene) másképp jelezni: most erdőben járunk, most szigeten, most hajón. De a pincelabirintus önmagában is az élet lenyűgöző szimbólumrendszere. Sosem tudhatod, hogy a széles, kivilágított járatból sötét zsákutcába szaladsz-e, nedves sikátor, meredek lépcső, vagy lelakatolt, rozsdás vasajtó vár-e. A járatok pedig magukon hordozzák elmúlt emberi működések egész sorát: tönkrement gépek, funkciójukat vesztett, lógó kábelek, semmibe vezető létrafokok, bebetonozott, majd levágott vasak jelölik ki a terhes múlt értelmetlenségét. Beleborzongsz a gondolatba: milyen lehet a pincerendszer, ha lekapcsolják a fényeket – és már meg is történik, a nagy Görbével igazi sötétségben viaskodik Peer.

Ha eddig nem, ekkor most egyértelművé válik, hogy ennek az előadásnak

mi, a nézők is részesei vagyunk.

Peer a sötétben közöttünk furakszik át, de máskor is előfordul egy-egy szemkontaktus, érintés. Nem vonnak be a játékba – szerencsére! –, csak kihasználják, hogy a fizikai közelség, a közös vándorlás egyszerűen közösséget teremt a karakter, az azt játszó színész és a néző között. Mivel az egész, óriási pincetér szimbolikussá vált, nem kizökkent, hanem éppenséggel még jobban bevon a darabba, ha vízcsepp esik a homlokodra, átfagy a lábad, vagy csak elfáradsz az álldigálásban.

Egy-két jelenetben még ennél is nagyszerűbben használják a pincerendszer adottságait – minden érzékünkre hat, és végtelenül emberi, így mélyen megérint, amikor a messzehangzó kiáltásokat, ritmikus zenét közeledően-távolodóan halljuk, amikor a különböző sötét alagutakból a boldogtalan szereplők egymást szólongatják vagy rögeszméiket ismételgetik.

A pincerendszer óriási szimbólumrendszerébe okosan illeszkednek a kelléktárgyak, amik a szülői háztól végigkísérik Peer útját, hol ilyen, hol olyan funkciót nyerve – finoman jelezve, hogy az eredeti funkció tulajdonképp mindegy is, meg hogy talán tényleg Peer képzeletében utazunk csak, miközben végig ugyanabban a zománcos lavórban ülünk.

Az okos, finom szimbolika ugyanakkor mit sem érne a színészek nélkül.

Peert Nagypál Gábor játssza, és mivel szinte folyamatosan ő van színen, ő beszél, mozog, hatalmas a felelősség rajta – ha ő nem működik, hiába okés minden más. De Nagypál nemhogy működik, hanem egyenesen lenyűgöző. Először is azért, mert hiteles megszólaltatója a jól működő, mégis kissé nehézkes, sokszor rímes szövegnek – a rím rövid kivételeket leszámítva inkább hátráltatója a darabbal való azonosulásnak, olykor akadozik, máskor pedig feleslegesen cseng-bong. Nagypál könnyedén lép át e stilisztikai akadályokon, értelemmel, élettel, érzelemmel töltve meg a végtelenül hömpölygő szóáradatot. Játszik minden porcikája, tekintete, gesztusai, miközben fáradhatatlan a mozgása, ugrik, mászik, kuporodik, emel – fáradhatatlanságával is azt éreztetve, hogy nem, nem lehet egy pillanatra sem megállni, amikor az ember azt keresi, hogy ki is ő valójában.

A darab sajnos jóval hálátlanabb a mellékszereplőkkel, akik sokszor alig észrevehetőek. Mégis, az igaz szerelmet meghozó Solvejget játszó

Kurta Niké alakítása mély hatást gyakorol,

fehér alakja, (a szó szoros értelémben) utat mutató klarinétdallamai, tiszta szeretete a legsötétebb pincejáratban is a reményt csillogtatják. Ingrid, a zaklatott volt menyasszony (Pallagi Melitta) levakarhatatlan teherként cipeli a béna fiút, akinek életet adott, és élő lelkiismeret-furdalásként kísérti Peert. Az anya és a középszerűek felett végső ítéletet kimondó gomböntő alakja közé pedig Nyakó Juli ver hidat.

Meglógni a gomböntő elől, időt nyerni a válaszok megtalálására, időt nyerni a hazatalálásra – ez a darab végén a tét. Visszatalálni az igaz szerelmet őrző, mégis hátrahagyott nőhöz, bocsánatát kérni és ennek tükrében visszanézni a sok tévelygésre. A (rendezés szempontjából kitalálatlan, de megbocsáthatóan eseménytelen) buszút után a Bakáts téri templomban ér véget az útkeresés. Noha a helyszín maníros és szájbarágós lehetne, az, hogy a templomot épp felújítják és elhagyott,

sötét és feldúlt terében botorkálhatunk az oltárig,

torokszorítóvá teszi a jelenetet. Rossz érzés is hátrahagyni Peert, ezt az esendően emberi, gyermekien kíváncsi lényt, aki a halálos bűnt is csínytevésként követi el, a legbonyolultabb kérdéseket is mosollyal a szája sarkában teszi fel, és végül talán csak felismeri: egész vándorútja, amin – mint Odüsszeusz – különféle nők vágyai és akaratai között lavírozott azért, hogy megtalálja önmagát, felesleges volt – ugyanis ki sem kellett volna mozdulnia erdei kunyhójából, az igaz szerelmet őrző Solvejg mellől.

Távoztunkban hátrapillanthatunk az oltárnál a színészek mozdulatlan jelenetére. Vajon a folytonos vándorlással eltékozolta az életét Peer, vagy éppen hogy ez volt csak igazán az élet – amibe más is belehalt már?

A.: ★★★★★
M.: ★★★★★

2018. 06. 10.

Borítókép forrása

Nem tudtam, mit várjak ettől a darabtól, annyit csalódtam az utóbbi időben a Katonában. Üresség, hiány – ezzel az érzéssel távoztunk legutóbb. Nade most.

Kezdjük a formával. Ez az, ami az első benyomást adja, és ha valami, ez amúgy is ritkán hibás a Katonában. Most sem az, sőt. Átgondolt a díszlet, egyszerre modern és ősi, tenger és kozmosz, visszafogott és túlburjánzó. A színpad egyébként minimál. Már megint: a sok díszlet és kellék jobbára csak azt igyekszik elfedni (és mindig kudarcosan), hogy hiányzik a tartalom, a muníció.

De itt nem kellett elfedni semmit.

A másik, amivel ritkán van baj a Katonában: a színészek. Csakhogy a túlbrillírozó színészi játék néha ugyanúgy a tartalom hiányát próbálja takargatni, mint a díszlet- és kelléktúltengés – ld. a Munkavégzés során nem biztonságos-t:

Tasnádi Bence :(

Egyszerre öröm és bánat nézni, hogy mi mindenre képes egy Katonás színész, ha van mit eljátszania.

Minden mozdulat, minden hangsúly, minden gesztus a helyén. Mert mindegyik mögött tartalom van. Ezt nevezik rendezésnek. A végtelen profizmus ráadásul itt az ésszel és a művészi kifejezés széles eszköztárával jár együtt: nem egy professzionális showt látunk, ahol mindenki egy-egy tökéletesre csiszolt fogaskerék, hanem olyan közös alkotómunkát, amit az ész, a szív, az egymásra figyelés és az emberi összhang mozgat. Bámulatos.

És akkor a tartalom.

Hát először is, ez a darab az Odüsszeiát meséli el. Hogyan? Értelmezve, viccesen, tanulságosan. A fontos dolgokra hangsúlyt helyezve, a lényegteleneket elhagyva. A mai ember számára is átélhetően. Úgy, hogy aki még az életében nem hallott Homéroszról, és a trójai faló egy pléhbüfét jelent neki valami városszélen, az is többet fog megtanulni róluk ebből a darabból, mint akárhonnan.

Ahol kell,

előbukkan a hexameter,

csak hogy a következő mondat valami nagyon mai legyen. A párbeszéd és az (ön)narráció itt is tökéletesen működik, egymás mellett, természetesen. A szöveg veretes, izgalmas, vicces, és olyan sűrű, hogy iszonyú munka folyamatosan koncentrálni rá. Závada Péter és Szabó-Székely Ármin mestermunkája.

Önmagában ez, vagyis a Nagy Irodalmi Klasszikus átadása a mai nézőnek akkora szám, hogyha ez a darab nem tudna mást, akkor is hálás szívvel kellene lelkendezni (vö.: Bánk bán @Nemzeti). De ez még csak a dolgok megalapozása.

Merthogy az Ithaka korántsem csak azért jött létre, hogy briliáns színészi játékkal, átgondolt, működő színpadon elmondja az Odüsszeiát. Hanem hogy ezen keresztül

beszéljen nekünk a máról.

Olyan kevésszer sikerül ez manapság, hogy talán már hajlamosak is lennénk elfelejteni: épp ez a színház rendeltetése.

A darab egyik csúcspontja, hogy a klüklopszok (Kiss Eszternek minden további nélkül elhittem a klüklopszságát) egy más kultúra képviselőiként nyilvánulnak meg. Hopp, mindjárt más így az optikája annak, hogy jön a hős Odüsszeusz, nyominak nézi, leitatja és megvakítja őket.

Aztán hátborzongató az anya (Bodnár Erika) monológja, ahogy a fia sztereotip felnövekvését eleveníti fel. Az űr-jelenet pedig kozmikusabb bármelyik Ember tragédiájánál – ironikus, hogy egy kulcsmondat belőle vendégként meg is jelenik a szövegben.

De mindez még mindig semmi.

A végéről, amikor férj és feleség, Odüsszeusz és Pénelopé találkozik, leszedtek minden hazugságot, minden látszatot, minden manírt. Még a díszlet is lehullik. Ott állunk fekete falak között, ahol a diccsel hazatérő férfit a felesége pont úgy kezeli, ahogy kijár neki. Rezes Judit egyszerre érzékeny és rideg, megalázott és lekezelő, antik és 21. századi nő.

Mert az Ithaka a nőkről szól.

Az anyáról, az istennőről, a feleségről, a csábítóról, a szexuális ragadozóról, a szeretőről, az okosról. Egész nevetséges, de nem kell semmit csavarni, átértelmezni az Odüsszeián, hogy a nőkről szóljon. Csak meg kell érteni. Odüsszeusz valójában a nők között bolyong, az ő útvesztőjük foglya, az ő akaratuk hajtja és az ő vágyaik csapdájában vergődik. Szükségszerű sorsa nem is lehet más, mint hogy ez a sok erős nő a végén simán kinevesse, mire ő – adekvát, de főleg férfias reakcióként – duzzogva lesomfordál a színről.

A darab tobzódik a női színészek remekléseiben. Jordán Adél nem hogy az egész színpadot, de valósággal az egész kozmoszt betölti szuggesztív jelenlétével, Mészáros Blanka a szó átvitt és szó szerinti értelmében is akrobatája Pallasz Athéné szerepének. Külön tetszik, hogy Fullajtár Andrea és Ónódi Eszter ezúttal kisebb szerepeket visznek.

A vég tehát fantasztikus. És nem azért a rengeteg erényért az, amit eddig felsoroltam (és nem átallok megint: lenyűgöző színészi játék, tökéletesen működő szöveg, a klasszikus értő újraértelmezése, üdítő modernség, remekül kitalált és profin megvalósított zene, ének, mozgás, és főleg tartalom, mondanivaló), hanem azért, mert ez

a vég őszinte.

Nem a főhőst dicsőíti, akinek minden erénye és hőstette Münchausen báróéval vetekszik (akkor már szerepeljen itt, hogy Nagy Ervin remekel a szerepben), hanem azokat, akikről az Odüsszeia igazán szól: a nőket.

Igen, ez az igazi Katona, ez a modern, pimasz, szókimondó, vicces, értelmes, tanulságos, belemenős, őszinte, reflektív, profi színház. Brutálnehéz lehet ilyen darabot csinálni, el sem tudom képzelni, mennyi munka van vele. De ne gondolja senki, hogy ez a munka nem éri meg. Mert megéri. Vagy hogy nem látványos. Mert látványos.

Ahogy a hiánya is az.

2018. 05. 24.

A.: 5/5; M.: 5/5

borítókép forrása
Tasnádi Bence-kép forrása

Van az a reggel, amikor félig lefolyva ébredsz az ágyról, és fogalmad sincs, mi van. Van az az este, amikor ezt a reggelt érdemes színházban megnézned. – Amikor a Pandamedvéket játsszák, az ilyen este?

Szóval a főszereplő folyik le az ágyról, majd próbálja meggyőzni a lányt, aki vele aludt, hogy ne menjen el, vagy legalább a számát adja meg, ebből lesz egy kilencnapos kompromisszum, ennyit hajlandó maradni a lány.

9 nap küzdelem

És megkezdődik ez a furcsa kilenc nap, amiben nem teljesen tiszták az érzések és a célok. Valójában egy hosszúra nyúló ismerkedést látunk, fel-fellángoló érzelmekkel, meg sok diszkomforttal. Néha behúz a darab, azonosulhatunk a szereplők érzelmeivel, de többször elidegenítő az, ahogy egymással játszanak. Mintha kicsit mindkettejük célja az lenne, hogy nehogy megértsék egymást. Rideg a tér is, a ruhák is, rendetlen, koszlott, divatjamúlt, mintha egy elmúlt élet kellékei lennének.

A történet ravaszul simul ebbe a játékba, olyan, mintha nem is haladna, pedig a hűtőre húzott strigulák egyértelműen mutatják a napok múlását. A főhős ugyan megpróbál a 8-asból végtelent csinálni, de hiába. Egyrészt köti a kilenc napos megállapodás. Másrészt – ezt már talán csak a néző látja bele – egy életnyi szerelemhez sokkal több érzés, összhang, kedvesség kell. A főhős viszont csak úgy akar, mintha az ellenkezőjét is akarhatná, amiből hiába is várja, hogy kisül bármi jó.

Zsebkendővel vagy nagyítóval?

A nyitójelenetben a srác azt kérdezgeti a lánytól, tegnapi emlékeit hajszolván, hogy: „Szeretkeztünk?” De hát a való életben egy ilyen srác aligha használja ezt a szót. Vagy belemenne (és akkor azt kérdezné: „dugtunk?”), vagy kerülőúton közelítene (valahogy úgy, hogy „na, és…? összejött végül a... dolog köztünk...? Tudod...”)

Azért emelem ki ezt az apróságot, mert jól jellemzi, hogy a darab mintha zsebkendővel nyúlna a saját tárgyához, így pedig a nézőben nem jön létre az azonosulás a konfliktusokkal. De később arra is gondoltam, hogy a darab talán épp a kapcsolatok súlytalanságát szeretné bemutatni. Hogy ezek a mai fiataloknak még a nagyon akarása is csak ilyen súlytalan tapogatózás. Ha ez volt a cél, akkor ennek felnagyítása jól sikerült – és érdekes kérdés, hogy tehetetlenkedő súlytalanságból lehet-e célzott és súlyos színpadi tartalom.

A két színészt is próbára teszi a darab efféle kétséges viszonyulása önmagához. Ballér Bianka oldja meg jobban a feladatot, bár neki a lehetősége is több: a lefektetett tinilánytól a tudatos, talpraesett nő alakján keresztül a kacér csábítóig sokfelé terjeszkedhet, olykor meglepő hitelességgel. Lestyán Attila karaktere jóval egysíkúbb, így az alakítás is halványabb, erőlködőbb.

Csak az a vég, azt nem szabad feledni

A darab erényei az utolsó percekben koncentrálódnak. Ekkor ugyanis visszamenőleg kontextusba helyeződik az egész cselekmény, értelmet nyernek az apróságok. Sőt – az a motívum, hogy a lány vekkere miért egy homokóra, bevallom, csak jóval később esett le, pedig szuper kultúrtörténeti utalás. A figyelmes néző pedig felfedezheti a pandamedvéket is a színpadon, noha a cím értelme is csak az utolsó mondatok egyikeként oldódik fel.

 Az, hogy a darab kontextusos, egységbe áll össze, rendezése átgondolt, csak az utolsó percekben egyértelműsödik tehát. Nem kockázatkerülő ez a koncepció, ami a nézőtől is kíván némi kitartást.

Az összkép viszont azt sugallja, hogy megéri a kitartó figyelem. Nemcsak erre a darabra, hanem a most végző egyetemista alkotók elkövetkező munkáira is.

2018. 05. 17.

A.: 5/4; M.: 5/4

borítókép forrása