Üresség, hiány – Berlin, Alexanderplatz (@Katona)
Félve mentem erre a darabra, azt éreztem, nagy a tét. Az utóbbi időben látott új darabok a Katonában mind komoly hiányosságokkal küzdöttek: hiányzott a tartalom. Nem kizárólag a Berlin, Alexanderplatz-ot nézni érkeztem tehát, hanem azt megtudni, hogy vajon visszatér-e a Katonától megszokott tökéletes tartalmi és formai összhang.
.
.
A Berlin, Alexanderplatz egy talajvesztett ember kísérleteit mutatja be, aki tisztességes életet akar élni egy talajvesztett világban, a 20-as évek végi Berlinben. Ahogy a darab elején felvillanó szöveg mondja: ő többre vágyott egy darab vajas kenyérnél.
A tisztességes élet élésére törekvő kísérletek színházakban rendre el szokták bukni,
és ez most sincs másként. Ezek a bukások olykor kisszerűségükben, máskor kozmikusságukban tragikusak – az előbbiben a személyes, az utóbbiban a közösségi sors vesztesége ráz meg.
A főhős, Franz Biberkopf küzdelmében azonban hiába keressük akár egyiket, akár másikat. Vele aligha tudunk azonosulni. Az ő küzdelme ugyanis inkább sodródás. Elhatározásai percekre szólnak, döntései jól érzékelhetően hibásak, az érzelmei vezérlik, de azok meg egysíkúak, így az őt utolérő kudarc, a bukás nem érződik igazságtalannak.
Gyanús viszont, hogy ez a darab eredetileg történelmi dráma lehet. A nácizmusba sodródó, összezavarodott, értékeiben elbizonytalanodó, a modern technika vívmányait a tradíciókkal összeegyeztetni képtelen, vészjósló kor drámája.
Egy széteső, de a fokozódó nácizmus által abroncsba szorított társadalom drámája.
A koré, amelyben a jószándékú, de képességeiben korlátozott kisember sorsa az elkerülhetetlen bukás, társadalmi lemorzsolódás.
Mondom, gyanús, hogy az eredeti dráma valami ilyesmiről szólhat, de a Katona előadásában ebből már legfeljebb csak árnyképek, elmosódott kontúrok érzékelhetők. Az elején még mintha ráfordulnánk erre a tartalomra: kapásból a nyitóképben ortodox zsidókkal keveredik szóváltásba a főhős, aki egyszer csak horogkeresztes karszalaggal a karján egy náci folyóirat kikiáltófiújaként találja magát. Ez a szál azonban úgy elvész, mintha nem is lett volna, zsidók is, nácik is elfelejtődnek, a szereplők átöltöznek, kész. A főhőst egy ponton orgazdák is behálózzák, de kontextus itt sincs: nem tudjuk, hogy ők kik, honnan jöttek, tényleg voltak-e ekkor Németországban, ez konkrét utalás-e vagy általános példa. És nem lehet tudni azt sem, hogy a társadalmi, történelmi beágyazás megvolt-e az eredeti drámában, csak most valamiért tudatosan eljelentéktelenítették (ha igen, kérdés, hogy miért tették), vagy eleve is hiányzott (akkor meg az, hogy vajon miről szól eredetileg a darab és minek vették elő).
Szóval, visszatérve a kezdeti félelmeimre, a legrosszabb forgatókönyv jött be: megint nincs tartalom.
Nézzük csak: Borisz Godunov, Hóhérok, A nők iskolája, Minden jó, ha vége jó, A bajnok, Ascher Tamás Háromszéken, Háztűznéző – a nagyszínpadon futó előadások majd’ mindegyikéből hiányzik a tartalom, a mondandó. Miközben pár éve szájtátva néztük A nép ellenségét, hogy igen, ebben benne van minden, amit egy színháznak tudnia kell. Egy lézerkés pontosságával, de egyetlen konkrét utalás nélkül szól a napjainkról, tökéletes a színészi játék, a rendezés, a szöveg – ez volt az a csúcspont, ahonnan elrugaszkodott a Katona, és azóta a szabadesés szemtanúja az egész, rajongóvá tett többezres nézősereg.
A Borisz Godunov és a Berlin, Alexanderplatz esetében is a második előadást láttuk, jó eséllyel tehát mindkétszer elkötelezett szimpatizánsok töltötték meg a nézőteret. Megütközést keltő volt tehát, hogy mindkétszer kellemetlenül udvarias és visszafogott volt a taps, amit a színészek is jól láthatóan érzékeltek, és meg is szeppentek tőle.
Különösen amiatt óriási kár ezért, mert megint az van, hogy formailag minden maximálisan rendben van. A rendezés alapos, néha túlságosan is, de hát el kell fedni valahogy a tartalmi hiányokat. A színészek tökéletesek (azért emeljük ki külön is Mészáros Béla heroikus alakítását és mélyen átélt főszerepét), minden karakter a helyén, van vetítés, forgás, süllyesztő,
az egész úgy működik, ahogy kell. Csak minek.
Drága Katona, mindennél szomorúbb, hogy szemlátomást most már évek óta nem találod, hogy miről kellene beszélni. Még sosem volt ez ilyen egyértelmű, hiszen ebből a darabból tényleg a Felszab térig lógott ki a lehetőség, a tartalom, a mondandó. Értem én, hogy már csináltatok darabot a fasizálódó társadalomról, a zsarnoki uralom kiépítéséről, az elvándorlásról vagy az egészségügyről, de ti sem gondolhatjátok, hogy végeztetek.
Csak pár tipp, amiről egy katonás előadásnak illene szólnia – akár antik klasszikusok, akár kortárs drámák bemutatásával: korrupció, működésképtelen oktatás, dizájnerdrogon tengődő falvak, fake news, #metoo. De megtehetnék azt is, hogy elengedik a konkrét társadalmi problémákat, és hátrébb lépnek az egyetemes mondandókhoz – ugyanezen a színpadon megy a Nóra, az utóbbi évek legtökéletesebb előadása. De pár sarokkal odébb, a Madách téren Thomas Mannt, Kafkát, Shakespeare-t visznek a színre nagy tökéletességgel, mély tartalmakkal.
Egyszerűen bűnnek tartom, hogy az ország első számú társulata, egy mérhetetlen szorgalommal és tehetséggel felépített alkotói közösség most már hosszú ideje képtelen valódi tartalommal előállni. Az utóbbi időben annyira fantasztikusat alkottak, hogy ennek a hatása még évekig kitart akkor is, ha mostantól nem tesznek semmit.
De be fogok menni ordítozni az igazgatói irodába, mert ez így nem mehet tovább.
Tegnap voltam a Hosszúlépés kulisszák mögötti túráján, úgyhogy csak mondanám: már ismerem a járást.
2018. március 11.
