Alig is lehet megbocsátani az első felvonást, pedig ami utána jön, az a színház lényege. És ehhez mérten keserű is. Mint a ciánkáli.

Nem, erre az első felvonásra tényleg nincs mentség. Nagyjából minden rossz benne: például elviselhetetlenül ripacskodó. Meg végtelenül hosszú üresjáratokból áll. Ráadásul nem is alapoz meg kellőképpen az utána következő részeknek. De azért meg kell adni, akadnak benne értékes epizódok – Kerekes Éva például egy operettáriához jut, mégpedig a szó legkiválóbb értelmében, és emlékezetes is, amit csinál.

Nem múzeumba jöttünk

De mindezek a – külön-külön is nehezen megbocsátható – hibák eltörpülnek az első felvonás koncepcionális bűne mellett: hogy nem helyezi kontextusba a darabot. Túlságosan korhű és nem eléggé stilizált, amit látunk – ügyesen megteremti a száz évvel ezelőtti világot, de nem emeli el a nézőt, nem sugalmazza azt, hogy azért a máról beszél, hogy a múltbéli történet érvényes a ma számára. Így viszont múzeumban érezzük magunkat, nem pedig a világunkat boncolgató, modern színházban.

Szóval az első felvonás elidegenít, rossz nézni, a tartalma csekély, és még csak nem is kecsegtet azzal, hogy a folytatás jobb lenne. És igen, már most el kell mondani, hogy azért a végén sok minden a helyére kerül, sőt ütni is fog, ahogy kell, de ennyire nem lehet magára hagyni a nézőt, mert a végén még hazamegy az első szünetben – ahogy a 7. sor 11. székében ülő kritikus így is tett.

A Feltehetetlen Kérdés

A második felvonáshoz tehát kell egy nagy adag jóindulat, esetleg az a tudás is, hogy Mohácsiéknál lassan szoktak beindulni a dolgok. És a második felvonás egy nagyságrenddel jobb is, sőt folyamatosan és meredeken emelkedik a színvonal. Kissé kellemetlenkedve, kelletlenkedve indul be Novkov Máté és Tenki Réka játéka, de a lassan működésbe jövő jelenet lehetővé teszi Tenki patikusné-karakterének gondos felépítését. Aztán gátat szakít a patikussegéd az egyszerű kérdése: „Maga boldog?”

A hosszú expozíció eredményeként teljesen biztos, hogy nem maradt néző, aki számára ekkorra ne lenne egyértelmű: ez a Feltehetetlen Kérdés. (Persze akik Mikszáthon és Móriczon edukálódtak, és bizonyára vannak így ezzel egy páran az Örkény nézőterén, azoknak hosszú expozíció nélkül is egyértelmű lenne.) Az események ehhez mérten vesznek kiszámíthatóan váratlan fordulatot: vajon melyik rosszat választja a patikusné? Feladja reménytelen sorsát, amibe talán már bele is törődött? Felrúg minden társadalmi konvenciót, ami körölveszi? Átadja magát az érzelmeinek?

Bármennyire is izgalmasak ezek a kérdések, a darab nem tudja kellően izgalmassá tenni a helyzetet. Pedig nem Tenki és nem is Novkov játékában van a hiba, csak a dramaturgia nem képes előre lépni. Helyette folyamatosan, de változatlanul, és az indokoltnál magasabb hőfokon lángol, ami már majdnem unalmas megint, nem tehetünk hát mást, mint hogy rámondjuk: expozíció ez is. Tulajdonképpen előkészítés volt eddig minden. De ekkor hazajön a férj.

A vakkomondor megértése

Znamenák István nem először bizonyítja, hogy micsoda mestere a tragédia és a komédia pengeélén táncolásnak. Igaz, mára már nincs semmi új ebben az eszközben, de egyelőre nem unalmas azért. Znamenák az egyik pillanatban részegen vinnyogó, magatehetetlen, szánalmas féreg, a másik pillanatban épp nyomorultságában félelmetes, mindenható, pusztító erő. Sosem lehet tudni, hogy megölel vagy megöl.

Aki kíváncsi, hogy a ránézésre a légynek sem ártó, pipogya, csálé szemüveges, hájas  balogh józsefek feleségei miképpen esnek át a vak komondoron, azoknak itt a precíz válasz. Annyi a vak komondor ebben az országban, hogy csak úgy esnek-kelnek azok a drága nejek.

Hogy a patikusné felbukik-e benne? Tudnánk a választ magunktól is, de Mohácsiék azért nem bízták a véletlenre, hogy megértsük. A jó férj ekkor már negédesen csilingel, helyre került minden.

Kedélyes erőszaktevők

És akkor ennyi is. Nem, dehogy oldódott meg bármi is, csak visszazökkent kedélyes kerékvágásába, ahol nincsenek nyílt színi konfliktusok, mindenki tudja, hol a helye és így igazából sérelmei sem lehetnek.

Katiról, a kis takarítólányról is kiderül, hogy egyszer úgy jött ki a lépés, hogy a patikus, a postamester, a tanító meg a jegyző szép sorban megerőszakolta, de hát ez előfordul. Attól még lehet dalolni seprés közben. Zsigmond Emőke páratlan légiességgel játssza.

Titokban itt van a darab másik csúcsjelenete. A Katival cicázó patikussegéd válaszút elé kerül. Hogy reagáljon a sebzett lány ártatlan, vágyteli, szeretetéhes közeledésére? Talán maradt még a segédben valamennyi jóérzés, talán van menekvés ennek a förtelmes világnak a működéséből, talán tiszta lesz a szerelem közöttük. De ha van is efféle megingás a segédben, pillanatok műve, hogy a jól eltanult kocsmai logika kerekedjen felül – ezt az előző jelenetben Mohácsiék külön is elemzik, Dóra Béla kiváló a macsó senkiházi karakterszerepében. Macsó nagyotmondó lesz tehát a patikussegéd is, Kati sorsa nem is lehet kérdés. Már megint.

Egy kacagó szél suhan el

Így térünk vissza a nyitójelenetbe, ami persze mostanra megtelik tartalommal. Amilyen rövid és feszes ez a vég, olyannak kellene lennie az elején is. Kati kap még egy rendes, nagy pofont, na nem fizikailag, az talán kevésbé fájna. A zárókép a három nőről szól: a patikusné és Kati remény nélkül, kitaszítottan bámul ki a jelenetből, a postamesterné pedig már valahol Pesten keresi a boldogulást – megszoksz, vagy megszöksz.

Hát nincsen itt virág?!

Szóval az van, hogy az Örkény megint olyan kérdésről beszélt – és mondott keményet, egyértelműt –, amiről nagyon is kell beszélni. A minőség szokásosan kifogástalan (ha valahogy eltekintünk az első felvonástól.) De azért ezzel a stilizált történettel bőven belül maradt mindenkinek a komfortzónáján. Torokszorítóan keserűt mondott, de nem is szólt be senkinek – pedig bőven lett volna kinek, színházi világon belül és kívül, nevesítve vagy általánosságban.

Sokkal, sokkal bátrabban kellene megszólalni, és nagyon sovány vigasz, hogy a Katona előtt az Örkény most még így is bőven vezet. Bele kéne húzni mindkettőjüknek.

A.: ★☆☆☆☆
M.: ★★★★☆

2019. 01. 30.

kép forrása