2018.máj.19.

Írta: het.tizenketto komment

Fény, hiány – A Dohány utcai seriff (@Örkény)

Amikor lemennek a fények…, nos, akkor teljesen lemennek a fények, vaksötét lesz, és így is marad majdnem másfél órán át. De megtörténik-e ebben a sötétben a Színházi Pillanat?

Feszültségesen kezdődik A Dohány utcai seriff, ahogy elrendezgetnek bennünket, hogy ne türemkedjünk a járásokba, ahogy még a világító órákat is levetetik, telefonokat ténylegesen kikapcsoltatják: felkészítenek a sötétre. A közönség izgalommal feszeng, és a sötétség csakhamar tényleg ránk borul.

Szalonnát eszik a zsidó

Ezzel a zeneiskála-felütéssel indul a darab, majd a közönségben itt-ott elpotyogtatott színészek zsidóvicceket mondanak. Vannak, ugye, a klasszikus, „ajdebájos” viccek, mint hogy döglenek a libák, meg a némi frusztrációról tanúskodók, mint hogy miért válaszol a zsidó mindig kérdésre kérdéssel. Aztán szép lassan belecsúszunk abba, hogy hogyan bújócskázik a zsidó (ajtón be – kéményen ki!), meg hogy mi leszel, ha nagy leszel: szappan, vagy lámpaernyő?

Átélni a morbiditást

Zseniális az ötlet: ezeket a vicceket mind ismerjük, bájostól az ízléstelenig. És tökéletesen alkalmasak a harmincas-negyvenes évek Budapestjének felskiccelésére, a Dohány utcai polgári világtól a társadalmat szétfúró, szappanos-lámpaernyős vicceken röhögő frusztráltságig. Fel-feltörő zenei forték váltogatnak végtelenül idegnyúzó, monoton hegedűkaparászásokat. A kezdeti viccek elemei, „poénjai”, hangsúlyai elő-előbukkannak később is. És jönnek a történetek.

„Ezeket a mondatokat már elmondták előttünk” – jelzik, hogy az elhangzó szövegek valódi túlélők visszaemlékezései. Apró mozaikok, történet- és emlékmorzsák, a kezdetektől (innen a cím), a gettón át a vonatig, a haláltáborig – épp csak a kéményig nem.

Mondom: átélni

Ez a darab is, mint általában a holokauszt-történetek, azon áll vagy bukik, hogy hozzá tud-e tenni az eddigiekhez. Itt nem is tartalmat kellene, hanem az élményt, a megrázkódtatást, a feloldozás nélküli katarzist.

Ülünk a vaksötétben, furcsa foltok táncolnak a szemünk előtt, peregnek a történetek – de nem jön el a pillanat. Nem ránt be, nem rúg torkon, nem fojtogat. Attól félek: egyértelműen a koncepcióban van a hiba. A történetek túl rövidek, túlságosan peregnek, mire azonosulnánk velük, már a következőnél tartunk. Furcsa módon azt éreztem, mint Bezerédi Esterházy-estjén: egy-egy történetszilánknál többre van szükség ahhoz, hogy összeálljon a katarzis. Épp ebben volt fantasztikus a Sóvirág, hogy fokról fokra építette magát, míg a végén már nem volt menekvés. Itt pedig hiába az erőteljes hatások, mégsem sikerül elérni az azonosulást.

A katarzis küszöbén

Pedig egy ponton elfogott az émelygés, olyan erős undort éreztem. Félreértés ne essék: nem a gázkamrák, a krematóriumok, az éhezés, a nyílt gödrökben égetett, az égést fokozandó saját kiolvadó zsírjukkal locsolgatott hullák képei miatt émelyegtem. Hanem az emberi elaljasulás miatt. Vagyis dehogy elaljasulás ez: ott lapul az a fejekben, szavakban, öklökben ma is, és kevés hiányzik hozzá, hogy felszínre törjön. Lehet körbenézni az utcán.

A darab tehát visszafordul a katarzis küszöbéről, és sajnos azért, mert az alkotói elrontották. A nézői viszont megmentik.

Ahogy visszatérünk a fénybe és kivonulnak a színészek, sok-sok percen keresztül ült a közönség némán. Nem tapsolt, nem mozgolódott, nem beszélt. Csak ült és nézte a fényt. Aztán elszivárgott.

Valószínűleg többet vitt magával, mint amennyit kapott.

2018. 05. 14.

A.: 5/3; M.: 5/4

borítókép forrása

Címkék: vélemény, kritika, színház, örkény, örkény színház, színikritika, het-tizenketto

2018.máj.19.

Írta: het.tizenketto komment

Haragudni az anyádra, mert megölték a gázkamrában – Sóvirág (@Víg)

Örkény azt mondja, rájött: feleslegesen fáradozik mondjuk egy szoba leírásával, úgyis mindenki látott már szobát, és senki sem a leírtakat fogja elképzelni, hanem azt, ami eleve is él a fejében. Ezért is kezdett egyperceseket írni. – A működésben lévő haláltábor képe viszont kevesek fejében létezik, mégsem egyszerű átadni, mi történt ott. Sikerült-e a Sóvirágnak?

A színpadra egy magas, energikus, 30 körüli nő érkezik, akit pár lépés lemaradással egy 93 éves, hófehér hajú nő követ. Önironikusan megjegyzi: „látják, ennyivel lassabb a tempóm”. Óvatosan bemelegítenek, majd pár perccel később mindketten bemutatnak egy tökéletes állóspárgát. Tiszta fehér ruhát viselnek.

Okosan kezd a Sóvirág: felismeri, hogy be kell vezetnie minket a „funkcionáló 93 éves ember” gondolatába. A „szerethető 93 éves ember” gondolatába. Humanizálnunk kell őt. Miközben egyre messzebbre tolódik az aktív emberi kor határa, az öregek lenézése – talán azért, mert a legtöbben képtelenek lépést tartani a technikai fejlődéssel – mindennél erősebben jelen van a társadalomban. Lehet, hogy ennek köszönhető, lehet, hogy nem, de nekem például úgy kell könyörögnöm a környezetemben lévő időseknek, hogy beszéljenek a múltjukról, meséljenek, tanítsanak.

Szóval túl kell tennünk magunkat azon, el kell érnünk, hogy teljes természetességűvé váljon, hogy ez a 93 éves ember, akit egyébként Fahidi Évának hívnak, táncol, spárgázik, beszélget a közönséggel és alkotótársával, Cuhorka Emesével. Lassan vezetnek be minket az emlékeikbe, játékosan ugrálunk a korban, a korukban. Sok jelentéktelen apróság. Sok gyermeki megfigyelés, hit, szorongás, tréfa.

Lassanként belelátunk a két ember kapcsolatába, annak kialakulásába, mélységébe. Különleges viszony rajzolódik ki, kedvességgel, féltéssel, odafigyeléssel, gúnnyal csipkézett.

Itt valami nagyon kilóg. Itt valami arcon üt. Az őszinteség az.

Az előadás hihetetlen tudatossággal kavarja a saját örvényét, pontosan tisztában van vele, hogy mi mindent kell kiépítenie a végső, nagy pillanat sikeréhez. Teljes egészében átadja nekünk ezt a 93 éves embert a maga meztelenségében, és a néző kezébe adja az összes szükséges eszközt ahhoz, hogy pontosan, értőn megvizsgálhassa. Mire az örvény belsejébe jutunk, mire egymáshoz préselődve a legnagyobb sebességgel forgunk, lélekben már eggyé váltunk ezzel a 93 éves emberrel, és amit ő mond, amit ő sugároz, már akadálytalanul hatol be a mi elménkbe.

Az örvény belsejében már mindent pontosan értesz. Annak a szinte komikus fájdalmát, hogy vajon végül ki ette meg a befőtteket annak a háznak a kamrapolcáról, ahova egyszer csak soha nem térhettek vissza. Azt a szinte groteszk gondolatot, hogy Éva tizenegy évesen kivégzett húga nyolcvanpár éves lenne most, ha élne. Azt a kozmikus magányérzetet, hogy a húszévesen végül hazatérő lányról nem maradt egyetlen ember a világon, aki tudná, hogy aznap ünnepli a születésnapát.

És kerekre nyitott szemmel bámulsz, hogy micsoda természetességgel lehet kimondani: hetven éves korában tudta megbocsátani az anyjának, hogy megölték. Hány társadalmi elvárást sért vajon ennek a gondolatnak a kimondása? Megengedhető egyáltalán, hogy egy ember ezt gondolja?

Nem adhat ma senki nagyobb tanítást ennél a porcokig ható őszinteségnél.

Sok helyről megtanulhattuk, hogy az embert akkor lehet elpusztítani, ha sikerült elvenni a méltóságát. Éva is visszaigazolja ezt, amikor arról beszél, hogyan élte túl a haláltábort. De igazán megnyomorítani egy embert azzal lehet, ha egyedül hagyják a világban. Ha kiirtják az összes szerettét. Nem csoda, hogy Éva eleinte ki sem akart kelni az ágyból. De azt is elmondja, végül miért kelt fel mégis.

Sajnos a tánc értéséhez nincs meg bennem a megfelelő járatosság, így minél több volt a mozgás, annál nagyobb zavarban éreztem magam. De azt még én is megéreztem, ahogy a két ember nemcsak lélekben, hanem testben is egymásra tud hangolódni. Ha mást nem is fogtam fel, csak azt a végtelen bizalmat és szeretetet, ami a táncukból áradt, máris többet láthattam, mint akármelyik színházi előadásban.

Ha már „színházi előadás”: ekként nem hibátlan a Sóvirág, olykor erőltetett vagy némileg amatőr a szöveg(mondás), de ezt a hibát fel sem kéne emlegetnem. A Sóvirág nem színház, hanem egy módszer arra, hogy felfoghassunk valami nehezen felfoghatót.

Fahidi Éva nem hiába 93 éves.

Értelme van az életének, helyén van a humora és kellőképpen önironikus. Ennél jobban semmi sem predesztinál a 100. születésnap megérésére. Amikor is, mint elárulta, életében először szeretne rendesen berúgni. Állítólag 63. alkalommal táncolta és beszélte végig ezt a másfél órát.

Nem Auschwitzról tanultunk, nem a hiányról, nem a halálról. Hanem az életről. Ha jól figyeltünk, egy életre.

2018. 04. 16.

M.: 5/5

borítókép forrása

Címkék: vélemény, kritika, színház, vígszínház, tünet együttes, színikritika, het-tizenketto

2018.máj.19.

Írta: het.tizenketto komment

Elbuszozni az őszinteségig – Két néni, ha megindul (@Örkény)

Temetői road movie – ez az alcíme ennek a darabnak. Szerintem az alcímeknél csak az visszataszítóbb, ha a darab címében szerepel az „avagy” szó, világosan jelezve, hogy fergeteges, fordulatokban gazdag komédiának nézünk elébe, ahol szem nem marad szárazon. A két néni persze nem ilyen, de akkor miféle?

Mindenkinek van egy filmje, amit időről időre újranéz, hogy egy kicsit elérzékenyüljön, nevetgéljen, nosztalgiázzon – ugye? És bár ezek a filmek általában nem a legkiemelkedőbb filmalkotások valami miatt mégis sokat jelentenek – valljátok be, nektek is van ilyen filmetek.

A két néni, ha megindul elég hamar azt az atmoszférát teremti meg, mintha épp ezt az elrongyolódott filmet néznéd újra. Ismerősek a karakterek, a fordulatok, a konfliktusok, szinte lehunyt szemmel utazol a filmmel. Két harsány néni, gesztusaik szúrnak és böknek, örökösen marják egymást, és ez vicces. Túlságosan ismerős ez a két ember, akik meg nem tudnának lenni egymás nélkül, dinamikáik évtizedekkel ezelőtt kialakultak, és nincs remény a változásra.

Miközben nevetsz

És bár örökösen szurkálják egymást (ami vicces), csakhamar egyértelművé lesz szomorú egymásrautaltságuk. Miközben nevetünk velük és rajtuk, fokozatosan kibontakozik az egész, kudarcos életük, a kihagyott lehetőségekkel, a meg nem élt vágyakkal, a be nem teljesített érzésekkel.

A két néni anyjuk hamvaival útrakel, hogy megkeressék apjuk sírját. Ehhez például ellopnak egy turistabuszt, de a darab cselekményvezetésének csodálatos erénye, hogy nem teszi a kirakatba, hogy miféle kalandokba keveredik a két néni, sem bakancslista-jelleg, sem az emlegetett fergeteges komédia-vonal nem dominál. Minden abszurd történés a lehető legtermészetesebb, ami lehetővé teszi, hogy a két néni lelkére koncentráljunk.

Két néni, ha sebzett

Mert a kalandok és a felfokozott érzelmek hatására olykor-olykor már felfeslik a két néni sebzettsége. Az örökös marakodás alól kibukkan, hogy nagyon is tisztában vannak az egymásrautaltságukkal, és nemcsak szeretik, de tisztelik is a másikat. Miközben zötykölődnek a vonaton, vagy épp veszekednek az elkötött buszon, amivel kisvártatva egy szakadék szélén billegnek, egyre sűrűsödik az őszinteség a mondataikban, gesztusaikban. Egyre gyakrabban kritikusak önmagukkal, és megértőek a másikkal.

De ebben a darabban az is szuper, hogy ezek a változások egy percre sem vezetnek szirupossághoz. Épp ellenkezőleg: nagyon kell figyelni, hogy észrevegyük ezeket a változásokat, mert a darab tökéletesen elevickél a hol intellektuálisabb, hol alpárian altesti humor preciz adagolásával.

Semmi sem az, ami

Beszélni kell a színészekről, akik nélkül az egész fabatkát sem érne. Takács Nóra Diána fokozatosan lopta be magát a szívünkbe, de már jó ideje nem kétséges, hogy a legjobb színészek közül való. Ezúttal is tökéletes érzékenységgel fest újabb és újabb árnyalatokat a karakteréhez – különösen nagy szó ez úgy, hogy egy percre sem ereszti a trampli, trollkodó brünhilda figuráját.

Bohoczki Sára méltó párja a néniségben, és csak azért nehezebb róla írni, mert eddig nem találkoztam vele. Kiváló volt, erős és gyenge, fölényesen gúnyos és szívbemarkolóan összetört – tökéletes.

És szuper ötlet az Örkény előcsarnokát használni színpadként, ami ügyesen alkalmazkodik a feladathoz – csakúgy, mint a két fiatal színésznő a néniszerephez.

Polgár Csaba pedig remek porondmestere, konferansziéja, mellék-, és olykor főszereplője a két néni kalandjának. Annyira természetesen csinálja jól, annyira magától értetődően van a helyén minden mozdulata, szájsarki mosolya és kacsintása, hogy a nézőnek újra és újra figyelmeztetnie kell magát arra, hogy sajnos mennyire kivételes is az, ha egy színész ilyen jó.

2011-ben mutatták be a darabot, és Gáspár Ildikó rendezett azóta kevésbé sikerültet is, de a József és testvérei, a Hit, szeretet, remény és Az átváltozás sorozata immár nem hagy kétséget a tehetsége felől.

Lám, épp így kell vígjátékot készíteni. A nevetés épp csak picivel előzze a könnyezést, a humor legyen tényleg vicces, és a vihess magaddal egy kis tanulságot is. Egyszerű recept, mégis majdnem mindenki elrontja.

2018. 03. 31.

A.: 5/4; M.: 5/5

borítókép forrása

Címkék: vélemény, kritika, színház, örkény, örkény színház, színikritika, het-tizenketto

2018.máj.19.

Írta: het.tizenketto komment

Veled, uram, de… ööö… izé… na… hátőő… – Bánk bán (@Nemzeti)

Bánk bánt nézni háromféle ember megy: akit elrángat a magyartanára; akit valamilyen homályos tiszteletérzet vezérel a nagy klasszikus iránt; végül az, aki kíváncsi, egy jó rendező mit hoz ki a sokféle terhek alatt roskadozó műből. Ki távozott ezúttal elégedetten?

A három néző-alfaj igényeit nem egyszerű szimultán kielégíteni. De ha a rendező többre vágyik, mint hogy felkenje a színpadra a leírt szöveget – ezzel némileg megkönnyítendő az olvasni utálkozó diákság dolgát –, valamit kezdenie is kell a művel. Ez a legtöbbször, így ezúttal is, az alábbiak miatt nehéz:
- a nyelvezete mára érthetetlen;
- a konfliktusok nem átélhetők;
- annyiszor értelmezték már újra, hogy kifogyott a muníció.

Mi lehet a megoldás?
- a nyelvezet frissítése;
- a konfliktusok erősorrendjének átrendezése, a maiak előtérbe állítása vagy elemelése a konkréttól, szimbolikussá tétele, ún. mondandó megtalálása, hogy a színlapon kívül más is elvihető legyen a darabról;
- egy új nézőpont, formanyelv, értelmezés találása.

Mivel az első – a nyelvezet érthetővé formálása – nem történt meg, pontosabban csak teljesen ad hoc módjára, pontszerűen, és Nádasdy Ádám sem végzett még nemrég bejelentett, a Bánk bánt mai magyarra fordító munkájával, a rendezői üzenet az volt: evezzük át közösen az archaizmusok eme óceánját! Ez az ötlet egyértelmű kudarc, a legtöbben időnek előtte elhagyták a süllyedő ladikot, néhányan fizikailag, mások csak lélekben. Katona szavai nem alkalmasak immár arra, hogy a mai nézőnek üzenetet közvetítsenek. Jó lett volna megvárni, amíg Nádasdy végez.

A második szemponttal – a darab újraértelmezésével – is van egy kis baj:

nagyon sok gondolkodást igényel.

Ez eleve egy történelmi dráma, ami a 19. századi magyarokhoz akar szólni, ebből a ma társadalmának üzenetet faragni: kemény, következetes észmunka. Amely itt megspóroltatott. Van ugyanis egy remek menekülőút, olyan, mint hogy: mi lenne, ha Ádám és Éva egy hatalmas, kék műanyaglufiból másznának elő az Ember Tragédiája nyitójelenetében?

Remek gondolat, ugye? Hiszen még a Holdról is látszik majd, hogy ez egy Modern Rendezés! Na, ebben a Bánk bánban annyi nagy, kék lufi van, hogy össze sem lehet számolni. Például szegény nézőt folyamatosan 3-4-5 inger éri. Mindig szól valami zene, a háttérben járkálnak, rajzolnak, mellet mutogatnak, jön a füst, van műpuli, itt egy kigyúrt színinövendék, ott egy ártatlan kisgyerek, amott esik az eső, emitt átrohan egy ötfős, funkciótlan lánycsapat. De tudjátok, mit?

Nekem ez tudna tetszeni.

Ez a folytonos téblábolás, zavaró, örökösen semmibe vesző történéssor, az értelmetlen cselekvések akár ki is fejezhetnének valamit, mondjuk a Bánk bánról, vagy mondjuk a mi korunkról. Kifejezhetnének valamit a gyűlölettel és az idegenektől való irtózással foglalkozó darabban akkor, amikor a mai közélet tele van gyűlölettel és az idegenektől való irtózással.

De nem fejeznek.

Melinda például egy jelenetben kézimunkázik (mármint hímez), és a következő alkalommal egy végtelen hosszúságú hímzőtextilt húz maga után, amikor bejön (az amúgy szintén teljesen funkciótlan, széles, furán bevilágított folyosóról). A kiművelt néző ízzel csettint, hogy hisz milyen remek szimbóluma is ez a… minek is?

Vagy olykor megszólalnak a slágerek az Erkel-operából – miért is? Vagy hogy „mit kíván a magyar nemzet – magyar nemzeti hip-hop rappet”. De miért is? (Amúgy tökre érdekelne, hogy ez mond-e még valamit egy mai középiskolásnak.) Vagy az elején Gertrudis mai napilapokat olvasgat, de miért is? Mert ezzel sem kezd semmit a darab, üres papírokat is nézegethetne. Vagy egy ponton Bánk szürkemarha-fejet viselve jön be, amit aztán átvesz Ottó – de miért is?

De hagyjuk akkor a szimbólumok és a mondanivaló zavaros világát, nézzük, mit tesznek a színészek. Nos, pontosan azt, amit színészek szoktak tenni, ha nem tudják, hogy mit vár tőlük a rendező, de tudják, hogy valami nagyon, nagyon fontosat alkotnak épp.

Kiabálnak, futkosnak és túljátszanak.

Az a helyzet, hogy én eddig Vidnyánszky-szűz voltam, és őszinte érdeklődéssel és kíváncsisággal mentem a Bánk bánját nézni. Elzúgván a politikai viharok, itt az ideje, gondoltam, hogy megismerkedjünk a színházával, hiszen azt mindenki el szokta ismerni, hogy tehetséggel és értéssel teszi, amit tesz.

Ez a darab tehát nem is csak önmagában csalódás, hanem azért is, mert egyértelmű belőle: Vidnyánszky megspórolta a gondolkodást. És mindent elkövetett, hogy ezt eltakarja, ezer inger pergőtüzével akarja elhitetni a nézővel, hogy tartalmat adott.

De nem volt tartalom. Maníros, pozőr kiabálás volt, ami a magyartanár által elrángatott, a homályos tiszteletérzettel és a kíváncsisággal érkező néző számára egyként hagyta ott a Bánk bánt, ahol volt: a lejárt szavatosságú irodalmi művek dobozában.

2018. 03. 29.

A.: 5/0; M.: 5/2

borítókép forrása

Címkék: vélemény, kritika, színház, nemzeti, színikritika, het-tizenketto

2018.máj.19.

Írta: het.tizenketto komment

A {város} peremén, ahol élek – Pionírszív (@Örkény)

A Pionírszív oda üt, ahol igazán fáj. De hogy szólhat egy szlovák kortárs regényen alapuló darab a magyar nézőhöz?

Mind jól ismerjük a város peremét, ahol oly sokan egyensúlyoznak, kapaszkodnak. Nemcsak a város pereme ez, hanem a lété is. Szobakonyha ez a perem, fekete-fehér kockakő, kontakthibás rádió, maradék kovászosuborka, penészes fal, csöpögő csap, zománcos lavór, áthallatszó szomszédok.

Aki a társadalmi lét peremén tengődik, nem is amiatt aggódik igazán, hogy ha már innen is lecsúszik, akkor tényleg nem lesz mit enni vagy hol aludni. Sokkal fenyegetőbb a létezés értelmének elvesztése. A társadalmi szükségtelenségé, feleslegességé. Az ilyen emberek rettegnek, a félelmeik remek táptalajt adnak a manipulálhatóságukra, és bármit megtennének azért, hogy akárhogy is, de jutalmazzák őket.

Pont az ilyen emberekre fejlesztette ki magát az autokrácia, a diktatúra.

A Pionírszív hőse is éppen ilyen. Jutalmazásra ácsingózó, társadalmi peremen élő, a szó minden értelmében véve: kisember. Akit könnyekig hat a pioníreskü szépsége, és aki őszinte hittel árul el mindent és be mindenkit a TudSzocDr. Gunár Karolnak, mert ő minden alkalommal nagyon megdicséri ezért. És ugyan a szocializmus már rég letűnt, a mindenkori TudSzocDr. Gunár Karolok továbbra is kifejtik működésüket, igény pedig továbbra is van erre. Csak a pionírfelvonulást már Békemenetnek nevezik – de ezt már én teszem hozzá, mielőtt még bárki direkt politizálással kezdené vádolni az Örkényt.

Idáig a darab nem különbözik számos másik, posztszocialista, és/vagy preautokrata darabtól. De van benne egy csavar: a szereplő enyhe értelmi fogyatékossága.

„Mig megvilágosúl gyönyörű képességünk, a rend…”

Az ő szemén keresztül a világ érthetetlen, kaotikus, abszurd, amiben hiába igyekszik rendet és rendszert találni. A szocialista rendszer ellenzékét besúgni ebben a szemléletrendszerben az egyetlen értelmes cselekvés. Az abszurd társadalmi-politikai rendszer így harmóniára talál az abszurd világlátású emberrel.

Hibáztathatjuk-e ezek után az árulásaiért? És a szellemileg nem korlátozott, de társadalmi létében fenyegetett, a rendszernek kiszolgáltatott, a peremen élő többi kisembert hibáztathatjuk-e? Hibáztathatjuk-e a megfélemlített közmunkást, tanárt, önkormányzati ügyintézőt, hogy belesimul a rendszerbe, aminek egyszerre áldozata és működtetője, és nem lép ki a kereteiből, nem lázad ellene?

A darab tökéletes pontossággal mutat rá ezeknek az embereknek a logikájára – közvetve tehát arra, hogy miért fél minden autokrata rezsim a szabad, független, gondolkodásra és döntésre képes középrétegekről.

Katasztrofális, hogy egy darab, ami a szocializmus logikájáról szól, ennyire élő ma Magyarországon.

A megvalósítás pedig gyakorlatilag hibátlan. A darabot kísérő műsorfüzetből kiderül, hogy az eredeti regény főhőse férfi, de Bíró Kriszta tökéletesen találta ki és játssza a nemnélküli embert – hiszen a társadalmi perem, ahol ez az ember tengődik, egyáltalán nem is kíváncsi a nemére. És bár a darabbeli tulajdonnevek folyamatosan figyelmeztetnek a szlovák gyökerekre, sajnos mindent pontosan értünk az egykori legvidámabb barakk területén is.

Bíró Kriszta játéka nem gyakorol erős színészi hatást. Nem horpasztja be a néző homlokát az alakítás, viszont elér egy ennél sokkal értékesebbet: hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy melyik ismert színészt is látjuk. Nincsenek bírókrisztás mozzanatok, hangsúlyok, egyszerűen csak megelevenedik egy sors a szemeink láttára.

A frissen végzett Szenteczki Zita mintha kicsit izgult volna, hogy rendezése kellő hatást tud-e gyakorolni, így kicsit sok a kellék, zaj, fény – jól működő és ízléses eszközök, de tulajdonképp feleslegesek. A szöveg és Bíró Kriszta együtt bőven kiadják a 100%-ot.

És a végére még egy oldaldöfés: lám, az Örkény megint kiemelkedőt alkotott, és úgy beszél a társadalmi bajainkról, hogy nem kell sem aktuálpolitizálnia, sem darabot eszkábálnia. Nem mindenkinek sikerül ez mostanában.

2018. 03. 20.

A.: 5/4; M.: 5/5

borítókép forrása

Címkék: vélemény, kritika, színház, örkény, örkény színház, színikritika, het-tizenketto

2018.máj.19.

Írta: het.tizenketto komment

Üresség, hiány – Berlin, Alexanderplatz (@Katona)

Félve mentem erre a darabra, azt éreztem, nagy a tét. Az utóbbi időben látott új darabok a Katonában mind komoly hiányosságokkal küzdöttek: hiányzott a tartalom. Nem kizárólag a Berlin, Alexanderplatz-ot nézni érkeztem tehát, hanem azt megtudni, hogy vajon visszatér-e a Katonától megszokott tökéletes tartalmi és formai összhang.

.

A Berlin, Alexanderplatz egy talajvesztett ember kísérleteit mutatja be, aki tisztességes életet akar élni egy talajvesztett világban, a 20-as évek végi Berlinben. Ahogy a darab elején felvillanó szöveg mondja: ő többre vágyott egy darab vajas kenyérnél.

A tisztességes élet élésére törekvő kísérletek színházakban rendre el szokták bukni,

és ez most sincs másként. Ezek a bukások olykor kisszerűségükben, máskor kozmikusságukban tragikusak – az előbbiben a személyes, az utóbbiban a közösségi sors vesztesége ráz meg.

A főhős, Franz Biberkopf küzdelmében azonban hiába keressük akár egyiket, akár másikat. Vele aligha tudunk azonosulni. Az ő küzdelme ugyanis inkább sodródás. Elhatározásai percekre szólnak, döntései jól érzékelhetően hibásak, az érzelmei vezérlik, de azok meg egysíkúak, így az őt utolérő kudarc, a bukás nem érződik igazságtalannak.

Gyanús viszont, hogy ez a darab eredetileg történelmi dráma lehet. A nácizmusba sodródó, összezavarodott, értékeiben elbizonytalanodó, a modern technika vívmányait a tradíciókkal összeegyeztetni képtelen, vészjósló kor drámája.

Egy széteső, de a fokozódó nácizmus által abroncsba szorított társadalom drámája.

A koré, amelyben a jószándékú, de képességeiben korlátozott kisember sorsa az elkerülhetetlen bukás, társadalmi lemorzsolódás.

Mondom, gyanús, hogy az eredeti dráma valami ilyesmiről szólhat, de a Katona előadásában ebből már legfeljebb csak árnyképek, elmosódott kontúrok érzékelhetők. Az elején még mintha ráfordulnánk erre a tartalomra: kapásból a nyitóképben ortodox zsidókkal keveredik szóváltásba a főhős, aki egyszer csak horogkeresztes karszalaggal a karján egy náci folyóirat kikiáltófiújaként találja magát. Ez a szál azonban úgy elvész, mintha nem is lett volna, zsidók is, nácik is elfelejtődnek, a szereplők átöltöznek, kész. A főhőst egy ponton orgazdák is behálózzák, de kontextus itt sincs: nem tudjuk, hogy ők kik, honnan jöttek, tényleg voltak-e ekkor Németországban, ez konkrét utalás-e vagy általános példa. És nem lehet tudni azt sem, hogy a társadalmi, történelmi beágyazás megvolt-e az eredeti drámában, csak most valamiért tudatosan eljelentéktelenítették (ha igen, kérdés, hogy miért tették), vagy eleve is hiányzott (akkor meg az, hogy vajon miről szól eredetileg a darab és minek vették elő).

Szóval, visszatérve a kezdeti félelmeimre, a legrosszabb forgatókönyv jött be: megint nincs tartalom.

Nézzük csak: Borisz Godunov, Hóhérok, A nők iskolája, Minden jó, ha vége jó, A bajnok, Ascher Tamás Háromszéken, Háztűznéző – a nagyszínpadon futó előadások majd’ mindegyikéből hiányzik a tartalom, a mondandó. Miközben pár éve szájtátva néztük A nép ellenségét, hogy igen, ebben benne van minden, amit egy színháznak tudnia kell. Egy lézerkés pontosságával, de egyetlen konkrét utalás nélkül szól a napjainkról, tökéletes a színészi játék, a rendezés, a szöveg – ez volt az a csúcspont, ahonnan elrugaszkodott a Katona, és azóta a szabadesés szemtanúja az egész, rajongóvá tett többezres nézősereg.

A Borisz Godunov és a Berlin, Alexanderplatz esetében is a második előadást láttuk, jó eséllyel tehát mindkétszer elkötelezett szimpatizánsok töltötték meg a nézőteret. Megütközést keltő volt tehát, hogy mindkétszer kellemetlenül udvarias és visszafogott volt a taps, amit a színészek is jól láthatóan érzékeltek, és meg is szeppentek tőle.

Különösen amiatt óriási kár ezért, mert megint az van, hogy formailag minden maximálisan rendben van. A rendezés alapos, néha túlságosan is, de hát el kell fedni valahogy a tartalmi hiányokat. A színészek tökéletesek (azért emeljük ki külön is Mészáros Béla heroikus alakítását és mélyen átélt főszerepét), minden karakter a helyén, van vetítés, forgás, süllyesztő,

az egész úgy működik, ahogy kell. Csak minek.

Drága Katona, mindennél szomorúbb, hogy szemlátomást most már évek óta nem találod, hogy miről kellene beszélni. Még sosem volt ez ilyen egyértelmű, hiszen ebből a darabból tényleg a Felszab térig lógott ki a lehetőség, a tartalom, a mondandó. Értem én, hogy már csináltatok darabot a fasizálódó társadalomról, a zsarnoki uralom kiépítéséről, az elvándorlásról vagy az egészségügyről, de ti sem gondolhatjátok, hogy végeztetek.

Csak pár tipp, amiről egy katonás előadásnak illene szólnia – akár antik klasszikusok, akár kortárs drámák bemutatásával: korrupció, működésképtelen oktatás, dizájnerdrogon tengődő falvak, fake news, #metoo. De megtehetnék azt is, hogy elengedik a konkrét társadalmi problémákat, és hátrébb lépnek az egyetemes mondandókhoz – ugyanezen a színpadon megy a Nóra, az utóbbi évek legtökéletesebb előadása. De pár sarokkal odébb, a Madách téren Thomas Mannt, Kafkát, Shakespeare-t visznek a színre nagy tökéletességgel, mély tartalmakkal.

Egyszerűen bűnnek tartom, hogy az ország első számú társulata, egy mérhetetlen szorgalommal és tehetséggel felépített alkotói közösség most már hosszú ideje képtelen valódi tartalommal előállni. Az utóbbi időben annyira fantasztikusat alkottak, hogy ennek a hatása még évekig kitart akkor is, ha mostantól nem tesznek semmit.

De be fogok menni ordítozni az igazgatói irodába, mert ez így nem mehet tovább.

Tegnap voltam a Hosszúlépés kulisszák mögötti túráján, úgyhogy csak mondanám: már ismerem a járást.

2018. március 11.

A.: 5/1; M: 5/2.

borítókép forrása

Címkék: vélemény, kritika, színház, katona, színikritika, het-tizenketto

2018.máj.19.

Írta: het.tizenketto komment

A legigényesebb szájbarágás – Széljegy (@Katona)

Ilyen jó rossz darabot még sosem láttam.

Rezes Judit fantasztikus. A legnagyobb elismerés egy színésznek szerintem az, ha azt érzed róla, hogy igen, ő emberként tényleg ilyen lehet. Én teljesen elhittem neki, mint ahogy a Nyomozóban is, meg a Szezonban is – csakhogy ez három tökéletesen különböző karakter. Ezúttal visszataszító, üres, gonosz és felesleges. Minden szemrángása, minden ideges kisujjbillentése a helyén van. Szédületes, lenyűgöző.

Fullajtár Andrea pedig olyan tökéletesen alakult egy rakás szerencsétlenséggé, hogy már az első jelenésekor viszketni kezd a tenyered. Fullajtár ebben (is) igazán zseniális: testtartásokkal jellemeket formálni. Minden porcikájától irtóztam ennek a nőnek, a magával hurcolt rossz döntéseitől, a lófarkától, a műbőr hátizsákjától, az életrevalótlanságától.

Az alaphelyzet életszerű és bárki könnyen beleélheti magát. A cselekmény gördülékenyen halad a tető-, vagyis inkább mélypontig, a főszereplő tökéletes, megsemmisítő megalázásáig.

A rendezés ügyes eszköze a szövegnek, a tér elidegenítően elegáns, majdnem minimalista, bár én még így is képes voltam sokallni a kellékeket.

Csakhogy.

Tudjátok, én állandóan a mondanivaló – illetve legtöbbször annak hiánya – miatt szoktam nyavalyogni. Ez ezúttal sincs másképp. Mit mond nekünk ez a darab? Hogy ha sorozatosan rossz döntéseket hozunk, akkor fenyeget annak veszélye, hogy a következő döntésünk is elhibázott lesz? Vagy hogy vannak rossz emberek, akiknek nincsenek gátlásaik az erkölcsileg minősíthetetlen döntések meghozatalával szemben? Dúrva!!

De még csak nem is ez a baj ezzel a darabbal.

Hanem a szöveg.

Azon meg túl is lépek, hogy Spirónak sajátos elképzelései vannak a „fiatalok”, a „menő csávók” meg a „bunkó prolik” nyelvi regisztereiről, fogjuk a korára, bár nem szép dolog.

De olyan, mintha Spirót valami megfoghatatlan aggódás gyötörné, hogy a nézők majd biztosan jól megértik-e, hogy mit akar elmondani. Ezért aztán konkrétan kimondatja a szereplőjével, hogy „félévente veszek egy új, az előzőnél drágább és nagyobb autót” – épp csak nem szól ki a nézőnek, hogy „ez annak a szimbóluma, hogy milyen üres az életem annak ellenére, hogy sok a pénzem”. Szóval Spiró eszméletlenül szájbarágós darabot írt, és akkora vehemenciával akarja lenyomni a néző torkán, ami a darab mondanivalóját tekintve tökéletesen indokolhatatlan.

Összességében? Ember legyen a talpán, aki egyetlen osztályzat formájában ki tudja fejezni a véleményét. Aki vevő a Klubrádió-féle szájbarágásra, az biztosan jól szórakozik majd, de a többieknek be kell érniük a Rezes–Fullajtár-páros tökéletességével, és ez bizony kevesebb mint elegendő.

2018. 03. 05.

A.: 5/4 ; M.: 5/3

borítókép forrása

Címkék: vélemény, kritika, színház, katona, színikritika, het-tizenketto

2018.máj.19.

Írta: het.tizenketto komment

Szó szerint kialszik – Hit, szeretet, remény (@Örkény)

„Kis haláltánc” – ezt mondja darabjáról Ödön von Horváth, és igazán irigylem ezt a kifejezést, talál.

A haláltáncot én grandiózusnak képzelem, a kis haláltánc tehát oximoron, és mint ilyen, remekül alkalmazható mai viszonyainkra.

E haláltánc kicsiségét mutatja, hogy a főszereplők kisemberek: kórboncnok, fehérnemű-házaló, rendőr, max. bíróságitanácsos-né. Kisember – kis sors; kis sors – kis tragédia, Kis János.

„A tömegek korát éljük, tanár úr, az undorító tömegek korát”

– adja Sánta Ferenc egykorú szereplője szájába az Ötödik pecsétben. Egy kisember bukása az undorító, jelentéktelen tömegből, ezt kell bemutatnia, erről kell szólnia ennek az előadásnak. Lássuk, sikerült-e.

A koncepció erős stilizálásra épít – stilizált a szöveg, a beszéd, a mozgás, a díszlet. Minden egyszerre aprólékos és elnagyolt. A színházi eszközöket átható életszerűtlenség eltérő hatást váltott ki a Hetedik sor tizenkettedik szék kritikusaiból: egyikünk szerint jól átgondolt és hatásos volt, másikunk szerint inkább olybá tűnt: félbemaradt a próbafolyamat és készületlen előadást láttunk.

Ödön von Horváth hatásosan teremt rémalakokat, és az csak ijesztőbbé teszi őket, hogy ezek

a rémmesébe illő figurák maguk a hús-vér kisemberek.

Miként bohócok a dobozból, ugrálnak fel-le a színpadról a szereplők, sokszor épp csak előbukkanva – kavargásuk tényleg haláltáncszerű. Alakjaik körbeveszik a főszereplő lányt, ide-oda taszigálják, mind reménytelenebb és reménytelenebb helyzetbe – úgy tetszik, a halál torkából is csak azért rángatják vissza, hogy még egyszer megtaposhassák.

Van-e esély szabadulni a bűntől, ami eleve is inkább csak kihágás, és egyébként is a körülmények kényszerítették bele a főszereplőt? A darab gyors és egyértelmű álláspontja: nem. A társadalom megaláz, ezredszerre is az orrod alá dörgöl, nem kérdezi az okokat, de ítélkezik, miközben hajbókolva sajnálkozik és elnőzően mosolyog. Undorító kisemberek képmutató tömege – tényleg ennyi lenne a világunk?

Egyetlen pont van, amikor

felvillan a remény,

amiben a gyűlölködés helyébe léphetne a szeretet – ezirányú hitünk azonban gyorsan porba hull. A rendőrfiú szerelme, ami a srác nárcisztikussága miatt egyéként is hamar kétes felhangokat kap, egy perc alatt, értelmetlenül illan tova, és ezáltal végleg kialszik a remény – a díszletnek köszönhetően a szó legszorosabb értelmében is.

Ez a szerelmi szál a legsikerületlenebb, a legkevésbé kimunkált, pedig ennek kéne a leginkább hatnia – nagy kár érte. Patkós Márton sem igen tud mit kezdeni vele. Akár a szerző, akár a rendező mulasztása ez, mindenképp fájó a hiány. A többi alak groteszk stilizáltsága nekem nagyon tetszett és Csákányi Esztert, Znamenák Istvánt kiválónak, Nagy Zsoltot pedig épp csak egy tónussal kevésbé jónak láttam – de ezen a ponton megint megoszlott szerkesztőségünk véleménye, mondván: a groteszk alakok ábrázolása ripacskodásként hatott.

A darab egyértelmű és óriás hiányossága

azonban Kókai Tünde alakítása. Sem gesztusai, sem mondatai nem működnek, sokszor mintha elveszve állna a színpadon, nyafogása is mintha nem a szerepének, hanem inkább annak szólna, hogy maga is érzi: nem képes megfelelni a kihívásnak. Talán nem is kell mondani, egy jó alakítás mennyit emelne a darab összminőségén.

Ha megosztóra tervezte darabját Gáspár Ildikó, hát részünkről teljes a siker, gyökeresen mást gondoltunk róla. Egyikünkben igazán nyomot hagyott, érezte a hatást, és a hibák ellenére haza tudta vinni a mondandót. A másikunk mindent kellemetlennek talált.

Ezúttal nem tudunk segíteni, el kell mennetek megnézni.

2018. 02. 06.

A.: 5/1; M.: 5/4

borítókép forrása

Címkék: vélemény, kritika, színház, örkény, örkény színház, színikritika, het-tizenketto

2018.máj.19.

Írta: het.tizenketto komment

Trombitaszó, de mit ér? – Ascher Tamás Háromszéken (@Katona)

Pintér Béla darabjaira nehéz elvárások nélkül érkezni, a mi elvárásaink viszont ezúttal kioltották egymást. Barátaink kórusban fújoltak, nekünk vegyesen voltak jó (Titkaink, A 42. hét) és szörnyű (Parasztopera, Sehova kapuja) tapasztalataink, plusz ott a Bajnok feleslegessége és az a habzás körülötte… komoly terhek, már azelőtt, hogy lemennének a nézőtéri fények.

Pintér szokás szerint rengeteg mindent sűrített a kétórás előadásba, lenne is mindről mit írni, de akkor úgy járna ez a kritika, mint maga a darab: épp a lényeg süllyedne el benne.

A deklarált ihlet a Bajnok-reakció („miért nem csinál darabot a Katona arról, hogy az igazgatója hogy kényszerítette abortuszra a nőjét?”) De hát ez

annyira rossz ötlet,

hogy nyilvánvalóan nem lehet belőle darabot csinálni. A Katona tehát nem is ezt teszi, viszont a levegőben marad, hogy akkor mégis mit. A darab nagy része színházi belterj, és persze van pár perverz (incl. én), aki élvezi a kitalálósdit (x karakter, y esemény mire utal), de nem teljesen érthető, hogy mindezzel mit mond nekünk a darab. Az világos, hogy ez zárt világ, tele intrikákkal, egymáson átgázolással, óriási – néha megtérülő, néha kárba vesző – energiabefektetésekkel, de ezt eddig is tudtuk, ráadásul ezt a darab legfeljebb ábrázolja, újat nem mond róla. (Pedig a zaklatási botrány idején éppenséggel lehetne – na de erről mindjárt.)

Pintérnek van egy szuper látásmódja, amivel bármiről tud abszurd humorral beszélni, és sosem tudhatod, hogy egy poén mikor fordul tragédiába. Az viszont, hogy színházi kitalósdit játszat velünk, emellett pedig folyamatosan dekódolni kell a poénokat is, összességében annyira meta, hogy végül

fogalmad sincs, valójában hány százaléknyit értesz belőle,

igazából eljutott-e hozzád az üzenet. A darab egy ponton konkrétan is „színház a színházban”-ná válik, ahol Pintér jól elmondhatja a véleményét a… miről is? Saját első sikerének, a Parasztoperának a sikerületlenségéről? A vidéki (erdélyi, urambocsá: kár-pát-al-ja-i) rendezőkről? Az újraértelmezésről, a „modern” rendezésről? Ez nem derül ki.

Aztán az előadás felénél jön képbe a tehetségtelen, erdélyi színésznő, akit felhoznak Pestre, de igazából mindenki csak megdugni akarja (ez a darabbeli Máté Gábornak és a darabbeli Ascher Tamásnak sikerül is), aztán pedig a teljes színház, főrendezőtől a segéddíszítőig beletörli a lábát. Néhányan meg is rugdossák. A darabnak ez a része néhol kifejezetten megrázó. Viszont ha valaki elbóbiskolt az 52. percben és 20 perccel később riad fel, kábé azt hiheti, hogy egy másik darabot lát, annyira máshova került időközben a fókusz.

Azt viszont, hogy ez miért történt így, az sem érti, aki végig ébren volt.

Pintér tehát sörétes puskával lőtt valami ködbe burkolózó célpontra, és bár ide is, oda is fúródtak sörétek, telitalálatnak aligha lehet nevezni az A. T. Háromszékent. Szerintem ennek egyértelmű oka van: Pintér nem találta ki, hogy miről szóljon a darabja.

De élvezhető-e a darab, vagy tényleg ki kell róla jönni a közepén?

E tekintetben egyértelmű a véleményünk: jól szórakoztunk. A színészi játék brilliáns.

Keresztes Tamás mint Ascher zseniális,

kifejezetten sajnáltam, hogy nem ismerem Ascher gesztusait, hanghordozását, mert úgy valószínűleg még jobban élveztem volna. Fekete Ernő visszafogottabban karikíroz, de néhány megszólalásában egy az egyben Máté Gábor. Enyedi Éva (ő a Pintér-társulat tagja) felfoghatatlan ügyességgel teremt kivénhedt színésznőt. Bezerédi – ő magát játssza – átütő egyszerűségű, őszinteségű mesélő.

A darab kétségtelen csillaga azonban Jordán Adél. Jó, igazából ő az egyetlen, aki nem pármondatos karakterszerepet kapott, de ezúttal is megcsillant, hogy milyen döbbenetes mélységgel és erővel tud sorsokat formálni. Igazán kár, hogy az ő történetszálát – is – elkente Pintér, nem engedte kifutni, így nem igazán hagyott mély nyomot. De ez csakis a történetvezetés, és nem a színész hibája.

Szóval a színészek brillíroznak, a poénok működnek, az események peregnek, a zenés részek nagyjából profik (hullámhegyekkel és -völgyekkel). A szövegről is szólni kell: a verses formával nem először próbálkozik Pintér, de ezúttal is kibukik:

ha nincs tökéletesre csiszolva, igazán kár rímekbe kényszeríteni a mondandót.

A legtöbb sor ritmusa kényszeredett, sok a betoldott „hát”, vagy kényszerszünet, hogy valahogy elzötyögjön a verselés – ezt el kellett volna engedni. És persze ezúttal is tök fölöslegesek a laposabbnak ítélt részekre taktikusan elhelyezett trágár szavak – Enyedi kivénhedtszínésznő-karaktere még egyszer szeretne faszt markolni, ami a karakter szempontjából egy kifejezetten fontos pillanat, de mindenki a faszon röhög.

A darab szélsőségeire jellemző, hogy több mélypont is akadt. Az egyik, amikor két szereplő arról beszélget, hogy a helyi lap szerint a kórház igazgatója szexuálisan zaklatta a női beosztottjait, még a farkára is rá kellett tennie némelyiknek a kezét.

Uhh, de kínos volt ezt hallgatni.

A színház sosem lehet ennyire direkt, az üzenet akkor működik, hogyha át van csomagolva, hiszen a felfogáshoz a dekódolás vezet, a csomagolás módja pedig az alkotói véleményt is elárulja. Itt viszont nem volt semmi ilyesmi, a levegőben lógott ez a rész, és csak annyit árult el: Pintérnek nincs mondanivalója a Marton-történetről. – De kínos volt a többi ál-kódolás is, amikor egy konkrét dolgot úgy csomagolt át Pintér, hogy azért az nagyon egyértelmű legyen. Ilyen volt a kárpátaljai rendezőből erdélyit csinálni, a kaposvári és a Katona József Színházból Katonavári Kaposa József Színházat.

Egy másik kínos rész Fekete Ernő nézőtérre beszéltetése, ahol feldobja a kérdést, szabad-e valós karaktereket fiktív környezetben a színpadra vinni. A Katonának itt komoly történelme van (Szögi Lajos családja majdnem be is perelte a színházat Az olaszliszkai miatt), illett volna erről mondani tehát valamit, nem csak annyit, hogy „hát, ja, nyilván, ezért is vagyunk épp itt”.

Szóval a végkonklúzió már megint nem kevesebb, mint hogy

Ha holtakat nem ébreszt, mit ér a trombitaszó?

Már megint több volt a hűhó, mint a valami, hiányos tartalommal lettünk szórakoztatva, és ez a Katonától igazán kár. Remélem, Pintér keres egy csomó pénzt ezzel a darabbal, javaslom, hogy utazzon el üdülni mondjuk Mátraszentannára (kicsi hegyi község. Csatornázása nincs), gyűjtsön ihletet, és térjen vissza olyan mondanivalóval, amit nemcsak meghallgatni, de megérteni is érdemes.

2018. 01. 30.

A.: 5/3; M.: 5/3

a borítókép forrása

Címkék: vélemény, kritika, színház, katona, színikritika, het-tizenketto

2018.máj.19.

Írta: het.tizenketto komment

A gondolattalanság végtelen kínossága – Tosca (@Erkel)

Sokan kárhoztatják az operairodalmat a semmitmondó, sokszor bugyuta, szélsőséges érzelmeket felvonultató történetek miatt. Pedig annak, aki nem akar vagy tud dolgozni, a tinglitangli sztori még a jobbik eset, ugyanis a jól megírt szüzsé komoly kihívás elé állít: gondolni kellene róla valamit. A magyar Operaház számára ez szemlátomást nem teljesíthető kívánalom.

A mostani előadás előtt azon gondolkoztam, tudok-e majd vajon mást gondolni a Toscáról, mint a múltkor a Bohéméletről. A m. kir. Operaház ugyanis ezúttal is évtizedes rendezést állít színpadra változatlan formában, ezeknek a bajait pedig már többszörösen – hadd ne mondjam: – megénekeltem (itt és itt).

Gondolkodni nehéz

Sajnos a Toscának, zavarba ejtő módon, van története. Na, nem sok, de azért annyi épp, hogy kilógjon a lóláb: a rendező a darab által feldobott kérdésekről nem gondol a világon semmit

Tosca erős női karakter (nahát, nahát), a második felvonás pedig nem más, mint egyetlen, terjedelmes szexuális zaklatás. Ebben a rendőrfőnök megzsarolja Toscát, hogy hagyja magát megerőszakoltatni (erre léteznek mindenféle eufemisztikus szóvirágok), cserébe futni hagyja őt és szerelmét. 2018-ban, az épp lecsengő, világméretű #meetoo-kampány után, Sárosdi Lilla történetével a hátunk mögött egyszerűen nem lehet megtenni, hogy erre ne reflektáljon egy Tosca-előadás.

Egyfelvonásnyi szexuális zaklatás, ami nem éri el, hogy a szék karfájába kapaszkodj a hányingertől és arcodba toluljon a vér az indulattól. – Wow!

A harmincéves rendezés egyébként is elvesztette mára a szavatosságát (ha ugyan volt neki, mert nem hiszem, hogy ez a széles gesztikulációkra épülő színészkedés megállta volna a helyét akkor), de ez így egyszerűen vérgáz.

A megúszás művészete

Az ügyetlen, elnagyolt gesztusok nem alkalmasak annak átadására, hogy mennyire kiszolgáltatott, tehetetlen, megalázott egy nő (ember) ebben a helyzetben. A rendezés inkább azt sugallja: Toscánál van valami, ami kell a rendőrnek, még bosszankodást is kiválthat, hogy miért nem adja már oda neki, ha egyszer ezen múlik a szabadulásuk. Ebben az értelmezésben a rendőrfőnök nem egy undorító gennydarab, hanem egy kissé nyomulós, de önérzetesen céltudatos férfijellem, aki büszkén énekelheti: „Végre, mi nekem kell, bizton elérem, / S hogyha bírtam, eldobom mindjárt”. Nem tudom, hogy a rendező tényleg a rendőrfőnök pártján áll-e, mindössze ennyit gondol a szituációról, vagy csak nem alkalmas a saját gondolatai átadására, de egyik rosszabb, mint a másik.Mindenesetre ügyesen megúszta a véleményalkotást. Az Opera pedig harminc éve változtatás nélkül ezt játssza.

A többi mindegy is

Most lehetne belekezdeni az előadás kritizálásába, de minek. Egyrészt hiába briliáns a zenekar, kiválóak az énekesek, ha egyszer a darab koncepcionálisan rossz. Pontosabban: koncepcionálisan nemlétező. Másrészt a zenekar nem volt briliáns (bár jó igen), az énekesek pedig nem voltak kiválóak (jók is csak alig).

Annyira ideje lenne már továbblépni a megrendezetlen operáktól. A vigyázzállásban, leeresztett vagy kitárt karral hősszerelmes áriát előadó énekesektől, az egymástól tízméterekre álló, elvileg kontaktusban lévő szereplőktől, a masírozó statisztáktól, a vászonra festett kőfalaktól. Operát rendezni nehéz, mert életszerűtlen, hogy énekelnek a szereplők, sok az üresjárat, amikor valaminek mégis történnie kellene.

Nehéz, de nem lehetetlen. Meg kellene tanulni végre.

2018. 01. 21.

A.: 5/4 ; M.: 5/2

a borítókép forrása

Címkék: opera, vélemény, kritika, színikritika, het-tizenketto