Nem tudtam, mit várjak ettől a darabtól, annyit csalódtam az utóbbi időben a Katonában. Üresség, hiány – ezzel az érzéssel távoztunk legutóbb. Nade most.

Kezdjük a formával. Ez az, ami az első benyomást adja, és ha valami, ez amúgy is ritkán hibás a Katonában. Most sem az, sőt. Átgondolt a díszlet, egyszerre modern és ősi, tenger és kozmosz, visszafogott és túlburjánzó. A színpad egyébként minimál. Már megint: a sok díszlet és kellék jobbára csak azt igyekszik elfedni (és mindig kudarcosan), hogy hiányzik a tartalom, a muníció.

De itt nem kellett elfedni semmit.

A másik, amivel ritkán van baj a Katonában: a színészek. Csakhogy a túlbrillírozó színészi játék néha ugyanúgy a tartalom hiányát próbálja takargatni, mint a díszlet- és kelléktúltengés – ld. a Munkavégzés során nem biztonságos-t:

Tasnádi Bence :(

Egyszerre öröm és bánat nézni, hogy mi mindenre képes egy Katonás színész, ha van mit eljátszania.

Minden mozdulat, minden hangsúly, minden gesztus a helyén. Mert mindegyik mögött tartalom van. Ezt nevezik rendezésnek. A végtelen profizmus ráadásul itt az ésszel és a művészi kifejezés széles eszköztárával jár együtt: nem egy professzionális showt látunk, ahol mindenki egy-egy tökéletesre csiszolt fogaskerék, hanem olyan közös alkotómunkát, amit az ész, a szív, az egymásra figyelés és az emberi összhang mozgat. Bámulatos.

És akkor a tartalom.

Hát először is, ez a darab az Odüsszeiát meséli el. Hogyan? Értelmezve, viccesen, tanulságosan. A fontos dolgokra hangsúlyt helyezve, a lényegteleneket elhagyva. A mai ember számára is átélhetően. Úgy, hogy aki még az életében nem hallott Homéroszról, és a trójai faló egy pléhbüfét jelent neki valami városszélen, az is többet fog megtanulni róluk ebből a darabból, mint akárhonnan.

Ahol kell,

előbukkan a hexameter,

csak hogy a következő mondat valami nagyon mai legyen. A párbeszéd és az (ön)narráció itt is tökéletesen működik, egymás mellett, természetesen. A szöveg veretes, izgalmas, vicces, és olyan sűrű, hogy iszonyú munka folyamatosan koncentrálni rá. Závada Péter és Szabó-Székely Ármin mestermunkája.

Önmagában ez, vagyis a Nagy Irodalmi Klasszikus átadása a mai nézőnek akkora szám, hogyha ez a darab nem tudna mást, akkor is hálás szívvel kellene lelkendezni (vö.: Bánk bán @Nemzeti). De ez még csak a dolgok megalapozása.

Merthogy az Ithaka korántsem csak azért jött létre, hogy briliáns színészi játékkal, átgondolt, működő színpadon elmondja az Odüsszeiát. Hanem hogy ezen keresztül

beszéljen nekünk a máról.

Olyan kevésszer sikerül ez manapság, hogy talán már hajlamosak is lennénk elfelejteni: épp ez a színház rendeltetése.

A darab egyik csúcspontja, hogy a klüklopszok (Kiss Eszternek minden további nélkül elhittem a klüklopszságát) egy más kultúra képviselőiként nyilvánulnak meg. Hopp, mindjárt más így az optikája annak, hogy jön a hős Odüsszeusz, nyominak nézi, leitatja és megvakítja őket.

Aztán hátborzongató az anya (Bodnár Erika) monológja, ahogy a fia sztereotip felnövekvését eleveníti fel. Az űr-jelenet pedig kozmikusabb bármelyik Ember tragédiájánál – ironikus, hogy egy kulcsmondat belőle vendégként meg is jelenik a szövegben.

De mindez még mindig semmi.

A végéről, amikor férj és feleség, Odüsszeusz és Pénelopé találkozik, leszedtek minden hazugságot, minden látszatot, minden manírt. Még a díszlet is lehullik. Ott állunk fekete falak között, ahol a diccsel hazatérő férfit a felesége pont úgy kezeli, ahogy kijár neki. Rezes Judit egyszerre érzékeny és rideg, megalázott és lekezelő, antik és 21. századi nő.

Mert az Ithaka a nőkről szól.

Az anyáról, az istennőről, a feleségről, a csábítóról, a szexuális ragadozóról, a szeretőről, az okosról. Egész nevetséges, de nem kell semmit csavarni, átértelmezni az Odüsszeián, hogy a nőkről szóljon. Csak meg kell érteni. Odüsszeusz valójában a nők között bolyong, az ő útvesztőjük foglya, az ő akaratuk hajtja és az ő vágyaik csapdájában vergődik. Szükségszerű sorsa nem is lehet más, mint hogy ez a sok erős nő a végén simán kinevesse, mire ő – adekvát, de főleg férfias reakcióként – duzzogva lesomfordál a színről.

A darab tobzódik a női színészek remekléseiben. Jordán Adél nem hogy az egész színpadot, de valósággal az egész kozmoszt betölti szuggesztív jelenlétével, Mészáros Blanka a szó átvitt és szó szerinti értelmében is akrobatája Pallasz Athéné szerepének. Külön tetszik, hogy Fullajtár Andrea és Ónódi Eszter ezúttal kisebb szerepeket visznek.

A vég tehát fantasztikus. És nem azért a rengeteg erényért az, amit eddig felsoroltam (és nem átallok megint: lenyűgöző színészi játék, tökéletesen működő szöveg, a klasszikus értő újraértelmezése, üdítő modernség, remekül kitalált és profin megvalósított zene, ének, mozgás, és főleg tartalom, mondanivaló), hanem azért, mert ez

a vég őszinte.

Nem a főhőst dicsőíti, akinek minden erénye és hőstette Münchausen báróéval vetekszik (akkor már szerepeljen itt, hogy Nagy Ervin remekel a szerepben), hanem azokat, akikről az Odüsszeia igazán szól: a nőket.

Igen, ez az igazi Katona, ez a modern, pimasz, szókimondó, vicces, értelmes, tanulságos, belemenős, őszinte, reflektív, profi színház. Brutálnehéz lehet ilyen darabot csinálni, el sem tudom képzelni, mennyi munka van vele. De ne gondolja senki, hogy ez a munka nem éri meg. Mert megéri. Vagy hogy nem látványos. Mert látványos.

Ahogy a hiánya is az.

2018. 05. 24.

A.: 5/5; M.: 5/5

borítókép forrása
Tasnádi Bence-kép forrása