A három néző-alfaj igényeit nem egyszerű szimultán kielégíteni. De ha a rendező többre vágyik, mint hogy felkenje a színpadra a leírt szöveget – ezzel némileg megkönnyítendő az olvasni utálkozó diákság dolgát –, valamit kezdenie is kell a művel. Ez a legtöbbször, így ezúttal is, az alábbiak miatt nehéz:
- a nyelvezete mára érthetetlen;
- a konfliktusok nem átélhetők;
- annyiszor értelmezték már újra, hogy kifogyott a muníció.

Mi lehet a megoldás?
- a nyelvezet frissítése;
- a konfliktusok erősorrendjének átrendezése, a maiak előtérbe állítása vagy elemelése a konkréttól, szimbolikussá tétele, ún. mondandó megtalálása, hogy a színlapon kívül más is elvihető legyen a darabról;
- egy új nézőpont, formanyelv, értelmezés találása.

Mivel az első – a nyelvezet érthetővé formálása – nem történt meg, pontosabban csak teljesen ad hoc módjára, pontszerűen, és Nádasdy Ádám sem végzett még nemrég bejelentett, a Bánk bánt mai magyarra fordító munkájával, a rendezői üzenet az volt: evezzük át közösen az archaizmusok eme óceánját! Ez az ötlet egyértelmű kudarc, a legtöbben időnek előtte elhagyták a süllyedő ladikot, néhányan fizikailag, mások csak lélekben. Katona szavai nem alkalmasak immár arra, hogy a mai nézőnek üzenetet közvetítsenek. Jó lett volna megvárni, amíg Nádasdy végez.

A második szemponttal – a darab újraértelmezésével – is van egy kis baj:

Ez eleve egy történelmi dráma, ami a 19. századi magyarokhoz akar szólni, ebből a ma társadalmának üzenetet faragni: kemény, következetes észmunka. Amely itt megspóroltatott. Van ugyanis egy remek menekülőút, olyan, mint hogy: mi lenne, ha Ádám és Éva egy hatalmas, kék műanyaglufiból másznának elő az Ember Tragédiája nyitójelenetében?

Remek gondolat, ugye? Hiszen még a Holdról is látszik majd, hogy ez egy Modern Rendezés! Na, ebben a Bánk bánban annyi nagy, kék lufi van, hogy össze sem lehet számolni. Például szegény nézőt folyamatosan 3-4-5 inger éri. Mindig szól valami zene, a háttérben járkálnak, rajzolnak, mellet mutogatnak, jön a füst, van műpuli, itt egy kigyúrt színinövendék, ott egy ártatlan kisgyerek, amott esik az eső, emitt átrohan egy ötfős, funkciótlan lánycsapat. De tudjátok, mit?

Ez a folytonos téblábolás, zavaró, örökösen semmibe vesző történéssor, az értelmetlen cselekvések akár ki is fejezhetnének valamit, mondjuk a Bánk bánról, vagy mondjuk a mi korunkról. Kifejezhetnének valamit a gyűlölettel és az idegenektől való irtózással foglalkozó darabban akkor, amikor a mai közélet tele van gyűlölettel és az idegenektől való irtózással.

De nem fejeznek.

Melinda például egy jelenetben kézimunkázik (mármint hímez), és a következő alkalommal egy végtelen hosszúságú hímzőtextilt húz maga után, amikor bejön (az amúgy szintén teljesen funkciótlan, széles, furán bevilágított folyosóról). A kiművelt néző ízzel csettint, hogy hisz milyen remek szimbóluma is ez a… minek is?

Vagy olykor megszólalnak a slágerek az Erkel-operából – miért is? Vagy hogy „mit kíván a magyar nemzet – magyar nemzeti hip-hop rappet”. De miért is? (Amúgy tökre érdekelne, hogy ez mond-e még valamit egy mai középiskolásnak.) Vagy az elején Gertrudis mai napilapokat olvasgat, de miért is? Mert ezzel sem kezd semmit a darab, üres papírokat is nézegethetne. Vagy egy ponton Bánk szürkemarha-fejet viselve jön be, amit aztán átvesz Ottó – de miért is?

De hagyjuk akkor a szimbólumok és a mondanivaló zavaros világát, nézzük, mit tesznek a színészek. Nos, pontosan azt, amit színészek szoktak tenni, ha nem tudják, hogy mit vár tőlük a rendező, de tudják, hogy valami nagyon, nagyon fontosat alkotnak épp.

Az a helyzet, hogy én eddig Vidnyánszky-szűz voltam, és őszinte érdeklődéssel és kíváncsisággal mentem a Bánk bánját nézni. Elzúgván a politikai viharok, itt az ideje, gondoltam, hogy megismerkedjünk a színházával, hiszen azt mindenki el szokta ismerni, hogy tehetséggel és értéssel teszi, amit tesz.

Ez a darab tehát nem is csak önmagában csalódás, hanem azért is, mert egyértelmű belőle: Vidnyánszky megspórolta a gondolkodást. És mindent elkövetett, hogy ezt eltakarja, ezer inger pergőtüzével akarja elhitetni a nézővel, hogy tartalmat adott.

De nem volt tartalom. Maníros, pozőr kiabálás volt, ami a magyartanár által elrángatott, a homályos tiszteletérzettel és a kíváncsisággal érkező néző számára egyként hagyta ott a Bánk bánt, ahol volt: a lejárt szavatosságú irodalmi művek dobozában.

2018. 03. 29.

A.: 5/0; M.: 5/2

borítókép forrása