Dilettánsok, dilettánsok! & Piros rózsák beszélgetnek (@Hatszín & Örkény)

Egyben írok a két előadásról, mert nagyon hasonló élményt nyújtanak: vicceset, érdekeset, elgondolkoztatót, valami olyasmit, amivel a mi fajtánk nemigen találkozik, amikor fogyasztja a kultúrát. Mindezek felett pedig remek szórakozást.

A Dilettánsok, dilettánsok! – nos, dilettáns verseket mutat be. Teszi ezt a lehető legemberségesebb, és egyúttal legizgalmasabb módon: a dilettantizmus temészetrajzát is megkutatva. A házigazda Nádasdy Ádám, aki a tőle megszokott némileg tudálékoskodó hanghordozással, de tudományos precizitással (emellett pedig atyai elnézéssel) vezet be a dilettantizmus fogalmába, precízen elkülönítve azt az amatőr versírástól, a giccstől, meg persze a költészetnek nevezhető költészettől. A verseket a számomra nemigen ismert Ónodi Gábor és Kovács Patrícia ügyesen vezeti elő, de a kétségtelen sztár Benedek Miklós, aki leghátsó tüdőlebenyéből, de még inkább a színpad valamely hátsó rejtekéből hozza a gargarizálást és öblögetést, amikor elharsogja, hogy „Párttag lettem!” vagy futtatja ki a strófát a szóra: „tex-til-kom-bi-nát”!

Érdekes megfigyelés, hogy a 30-as, 40-es színészkorosztály mennyivel természetesebben beszél már a színpadon, de kétségtelen, hogy a mai fülnek már oly idegen, zengzetes, öblögető beszéd a megfelelő mód a dilettáns versek elővezetésére. Örültem neki, hogy a hangsúly az ’50-es, ’60-as évek pártköltészetén volt, mert a dilettáns versek közül ezek mutatták meg legérdekesebben, legátélhetőbben a szerzői motivációkat. Persze nem maradhatott el Szabolcska Mihály, sőt egy gyanúsan jól sikerült darab mögött felsejtett Weöres Sándor is, viszont a kortárs (akár a jelenlegi miniszterelnököt dicsőítő) versek jótékonyan hiányoztak.

*

A Piros rózsák beszélgetnek magyarnóta-est (a helyes írásmódra Nádasdy Ádám kifejezetten fel is hívja a figyelmet, különbséget téve a magyar nótaest-től). Itt is ő tehát a házigazda, de ezúttal az előadásból is kiveszi a részét, mégpedig a lányával együtt. Önmagában remek látvány, ahogy a szmokingos, most már azért kissé öregesen törékeny Nádasdy, és a nála vagy egy fejjel magasabb, erős kiállású, estélyi ruhás, magát a nótának megfelelően olykor kihívóan illegető Vilma színpadra lépnek. A hangsúly azonban a tartalmon van.

Igen szórakoztató, ahogy egy teremnyi belpesti, ÉS-olvasó, komolyzene-hallgató, innen-onnan ismerős ember titokban az ujjain számlálja az egy asszony kilenc leányát (Erzsi, Piri, Sári, Mariska, Rozáli, Ella, Bella, Juci, Karolina), vagy, a hangulatnak immár magas fokán egy emberként felsóhajt, hogy „na, ja, hát az Akácos út, hát pont azt ne ismernénk”. Nádasdy Ádám ezúttal is precíz, amikor két nóta között bevezet a magyarnóta-tudományba. Megismerhetjük a műfaj történetét, egy Kosztolányi-idézet helyreteszi, hogy bár mind azt hisszük, hogy a magyar nóta a nyereg alatt érkezett velünk a Kárpát-medencébe, valójában a XIX. század közepén kezdték az elsőket írni, és hogy a rendőrfőkapitány-helyettestől a grófnén át Seress Rezsőig bizony sokan alkottak maradandót.

„A zenészek profik – az énekesek amatőrök” – vezeti fel Nádasdy magukat, de talán pont ez teszi igazán élvezhetővé az estét. A zenészek valóban remekelnek, Nádasdyék viszont csak eléneklik a nótákat, így a sokak által ismert – és méltán utált – maníros zengedezés elmarad. Talán ennek is köszönhető, hogy a nóták az előadás végére az előítéletesebbek számára is szerethetővé válnak – azt ugyanis nem lehet állítani, hogy ne lennének profin kitalált művek. Hogy aztán ki tekeri át ezután a kocsijában a Bartókot a Dankóra, az más kérdés.

Persze mi mindkét estre elfogultan érkeztünk, leplezetlen Nádasdy-rajongásunk lehetetlenné tesz bármiféle objektív értékelést. De, azt hiszem, az is kiválóan fog szórakozni akár egyik, akár másik előadáson, aki mentes az efféle előítéletektől.

2017. 12. 29 (Dilettánsok, dilettánsok!)
A.: 5/5; M.: 5/5

Örkény Stúdió, 2018. 01. 06. (Piros rózsák beszélgetnek)
A.: 5/5; M.: 5/5