Lesújtó ice tea-ivászat – Hóhérok (@Katona)

Áll a színpadon nyolc Magyarország legjobb színészei közül, a tudásuk legjavát nyújtják, sehol egy baki vagy szövegtévesztés, minden mozdulat a helyén, még a világosító sem rontott és nem is indult rosszkor a zene, én a nézőtéren mégis kellemetlenül vakarózom. Miért?



Pedig az alaphelyzet izgalmas: mi lesz a hóhérokkal akkor, amikor eltörlik egy országban a halálbüntetést? Hát, nyilván kocsmát nyitnak, ahol aztán felsorakozik a helyi sutyerák, alkesz népség, akiket kicsit ki lehet röhögni, de azért együtt is lehet velük érezni, nem rosszindulatú figurák ők, csak kicsit félrement az életük. Csakúgy, mint a történet középpontjában álló hóhéré, meg a feleségéé – bár úgy tűnik, az ő életének félresiklása a hóhérszakma megszüntetésétől függetlenül következett be.


Ezen a ponton két dolog történhetne:
- elindulunk a „jó dolog-e halálbüntetés” igencsak kitaposott ösvényén, ami kevés eredménnyel kecsegtet; vagy
- kezdetét veszi egy történetszál, ami mozgásba hozza a fent írt szereplőket.

McDonagh az utóbbira tesz egy terjedelmes kísérletet. Az északangol kocsmába ugyanis

beállít egy délangol,


aki mindenféle furcsa dolgot akar, nem is tudni, hogy szélhámos-e, fenyegetően gonosz vagy csak bolond ő is, de igazából mindegy, mert nagyon gyorsan kiderül: eléggé érdektelen ő is, a története is.
Ráadásul ez az érdektelen történet szövevényes, mégpedig olyannyira, hogy a szerző végül gúzsba is köti magát a cselekményszálakkal, amikből aztán látványosan, de teljesen értelmetlenül vágja ki magát. Szóval ez a történet nincs kitalálva, ezért a darab nem is szól semmiről.*

2 óra negyven percen keresztül nem szólni semmiről: igen-igen nagy luxus.

Ráadásul hiába a fent méltatott, remek színészi játék, ha egyszer a karakterek nem érdekesek. Legalábbis a számunkra nem azok. A darab jól érzékelhetően épül a begyöpösödött, vidéki angolok nyelvhasználatára, na meg nyilván az északi és déli angol különbségeire, de ezt magyarra jóformán sehogy, vagyis inkább kifejezetten kudarcosan sikerült átültetni.
De még ha sikerült volna is: mit mond a magyar nézőnek a begyöpösödött, vidéki kocsmai közönség, ha angol? Hiszen gondoljunk csak bele: vidék, kocsma, lecsúszott, de azért szerethető alkeszek – rémlik valami? Igen, a Portugál, ami most már vagy húsz éve megy ugyanezen a színpadon, ugyanígy fergeteges színészi alakításokkal, de kitalált sztorival és tartalommal a magyar nézőnek. A Hóhérok nem mesél nekünk, magyar nézőknek semmit, és mivel történet eleve sem nagyon van benne, hát tényleg


belefullad abba a rengeteg sörbe és ginbe, amit megisznak a színpadon.


De persze a sör csak ice tea, a gin meg víz, mint ahogy az akasztásnál a ruha nyakába varrt karabinert kattintják be, és Kocsis Gergely fejére is műhajat ragasztottak. A burjánzó kellékek és a túlzsúfolt díszlet – amelyet a rendező Gothár Péter tervezett – a tökéletes atmoszférateremtés szándékával mintha a fent írt hiányosságok ellensúlyozására lennének hivatottak. De egy olyan tapasztalt színházi embernek, mint Gothár, pontosan tudnia kellene, hogy ez nem lehetséges.

Egy akasztás vagy sörivás nem amiatt lesz hatásos a színpadon, mert megfelelően valószerűek a kellékek, hanem attól, hogy el van játszva. Ha van mit.

Egy színésznek nincs szüksége párakapura (mert itt az is van), hogy eljátssza: vizes a ruhája – csak egy jól megírt szövegre. Ami itt nincs.

Lenne viszont egy menekülőút, ami ugyan nem feledtetné a cselekménybeli hiányosságokat – pláne nem 160 percen keresztül –, de azért javítana az összképen: a kiváló rendezés. Itt azonban sok jelenetben feltűnő, hogy a színészek nem tudnak mit kezdeni magukkal, aminek egyik szomorú jele a kifelé beszélő, Sas József-i poénelcsattintás. A másik pedig a folyamatos ordítás. Na. Azért ez mégiscsak a Katona lenne.

A Katona szempontjából pedig

az összkép lesújtó.

Hiába sztárszerző McDonagh, ezt a darabját egyszerűen nem írta meg, ami pedig poén benne, az nem a magyaroknak szól. (Megjegyzem, a szintén sztárolt Vaknyugat esetében – Gothár-rendezés az is –, amiben Alföldi főszerepelt, pontosan ugyanez volt a benyomásunk.) Ha ehhez hozzáveszem, hogy a Katona idén a Háztűznézővel virít (amiről nagyjából hasonlókat gondoltam), és a Munkavégzés során nem biztonságos c. idiótadarabbal (kritika itt); meg hogy A tökéletes boldogság világa esetében is az volt a helyzet, hogy egy másik ország beldolgain keresztül szerettek volna a magyar ügyről szólni, lassan nehéz mást gondolni, mint hogy a Katona kifogyott a mondanivalóból.

Na, ez viszont igazi tragédia lenne.

2018. 01. 08.

A.: 5/3; M.: 5/1

a borítókép forrása

__________________________
* Kínomban azt képzelem, hogy a darab mondanivalója a nyitójelenetbeli akasztás – ez, ha jól értem, az utolsó a betiltás előtt és egy ártatlant végeznek ki – és a délangol idegen felakasztása közötti párhuzam, mivel őt is ártatlanul végzik ki. De a darab annyira nem erre van kihegyezve, meg a délangol amúgy is véletlenségből fullad meg, hogy ezt nem tudom ún. mondanivalóként értelmezni.
Címkék: vélemény, kritika, színház, katona, színikritika, het-tizenketto