A Chicago Alföldi rendezésében? Egy ilyen előadásra nem is lehet elvárások nélkül érkezni. Pörgős jelenetekre számítunk, szókimondó szövegekre, újat mutató rendezésre, kiváló színészi, énekesi, táncosi kivitelezésre, tartalom és forma összhangjára. És bár ezek a várakozások azt sugallják: minden ízében tökéletes előadást kívántunk, azért azt tegyük hozzá, hogy ennél alacsonyabbra beállított mércékkel talán nem is érdemes zenés színházba menni.

Hámori Ildikó óvatoskodik a színpadra, és máris minden tökéletes: zseniálisan hozza a könyvtár-népművelésszakos, már szépkorú, egérhangú, szöszmöszkardigános típust, aki olyan fátyolos szemmel beszél Ady Endréről, mintha nem egy részeges kurafi, hanem maga Pál alpostol lett volna. Csetlő-botló módon vezeti fel, hogy miről is lesz szó, és a gondolatai máris elkalandoztak a „mi a boldogság” kérdésének filozofikus ösvényein. Míg a jól csiszolt alakításon derülünk, fel sem tűnik, mekkora lóláb lóg ki: nekünk itt épp tanítva, okítva, magyarázva van. Hogy ugyan majd mindjárt jönnek éneklő-táncoló karakterek, de azért mi csak figyeljünk a mélységre, ott lesz az.

Tényleg jönnek, énekelnek és táncolnak. Először a szöveg tűnik fel.

Esetlen és bárgyú,

lötyög a feszes ritmuson, a rímek akadoznak, de a tartalom még így is alá van rendelve a formának, értelem nem számít, csak úgy-ahogy sikerüljön a zenéhez kanyarítani a szavakat. (Amennyire látom, új a fordítás, Ugrai István munkája.) Hiszen mind tudjuk, hogy nehéz műfaj az angolul működő dalt magyarul visszaadni, annyira eltér a két nyelv ritmikája, hangsúlyozása. Azért egy párszor mégis sikerült már, még musicalek esetében is („Tépett ág jajong a fán”, hm?)

Aztán a tánckar lötyögése tűnik fel – és lep meg. Az elején még bizakodik az ember, jóra magyaráz, aztán megértő egy ideig, utána már csak értetlenkedik, hogy mit keres a színpadon a lábát ímmel-ámmal emelgető, vagy a fél fordulattal lemaradó táncos.

Szerencsére amikor színrelép Morton mama, Hernádi Judit néhány percig minden hiányosságot feledtet, akkora a színpadi jelenléte. Csak hogy ezen is fanyalogjak egy sort: azért is szomorú Hernádit nézni, mert arra emlékeztet, mennyi minden hiányzik a többiek alakításából, és hogy hogy be lehetne játszani a teret és ki a helyzeteket.

Roxie szerepe ugyanis Sodró Elizára egyszerűen csak túl nagy.

Sodró mind hangban, mind játékban, mind (talán ennek összegeként) színpadi jelenlétben kevés. Tagadhatatlan az erős igyekezet, ami leginkább kiabálásban érhető tetten, de így csak egy rendkívül idegesítő, stréber, de rosszindulatú karaktert sikerül kirajzolnia, akiből még a gyilkosságot sem nézzük ki, amit elkövetett, azt viszont annál inkább értjük, hogy darabbéli karaktere miért nem kapta meg a vágyott szólószerepet.

Én nem emlékeztem nagyon a Chicagóra – a filmet láttam a bemutatása környékén, és az bizony már 16 éve, 2002-ben volt. Így eltartott egy darabig, amíg tudatosult bennem, hogy a „Cella tangó” kulcsszavai (Pop! Six! Squish! Uh uh! Cicero! Lipschitz! – a magyar változat visszaadásával nem próbálkoznék) az egyes lányok gyilkosságaira utalnak, és hogy ezeket most egytől egyig mind–el–fog-ják–é-ne-kel-ni. Itt már éreztem, hogy a darab meghatározó élménye menthetetlenül az unalom lesz.

Az elragadó lendületű, belefelejtkezős szórakozás helyett ez egy

nyögvenyelős, vontatott, rosszul működő, tartalom nélküli,

de zeneileg sem lekötő lábvíz-produkció – egyszerűen csak rossz. Hiába emelkedik ki belőle Hernádi, hiába működik korrektül a Velmát játszó Parti Nóra, hiába szórakoztató a kontratenor-transzvesztita Bercsényi Péter, hiába remekel a zenekar, a darab központi ötlet és általánosan jó kivitelezés nélkül működésképtelen. Ennek eklatáns jele az is, hogy a kezdeti kellemes szórakozáshoz képest Hámori Ildiikó újabb és újabb jelenései már egyenesen alpárinak, önismétlőnek és értelmetlennek hatottak. Újra bele kellett néznem a filmbe, hogy kiderítsem: rosszul emlékszem, hogy az milyen szórakoztató? Nem emlékeztem rosszul.

A darab egyértelmű csúcspontja a zseniális Mihályfi Balázs szólója, ahol a szöveg is kiemelkedően jól működött – remek ötlet, hogy a „celofán” szóból „fólián” lett, rajta csak úgy „néznek át” a többiek; ironikus, hogy a legnagyobb nyomot épp ez a dal hagyta.

És amikor végre és nagy nehezen eljutunk a zárójelenethez,

jön egy akkora hidegzuhany,

amit sose fogsz elfelejteni Alföldinek. Az Aktuális Üzenet. A Mélység. Hogy lám, lám. Meg bizony, bizony. Esetleg: ugye, ugye. Vagy: ej, ej. Hogy nemám Ámerikáról szól ez a darab, meg az erkölcstelenségbe fulladó századelőről, ó, nem. Hanem az ittésmostról! Magyarországról! Hovatovább: a NER-ről! Ahol csak hazugsággal lehet érvényesülni! Az igazság fabatkát sem ér! Ahol az ártatlanságod hangsúlyozásával a bitón végzed, egy jó kis sajtókampánnyal meg felmentenek! – Függöny, Himnusz. Ja, nem: Szózat. Nem viccelek.

Egyetlen mentsvára van

a darabnak, de fogalmam sincs, mennyire erős vár ez: hogy nem nekünk szól. Az talán Alföldi mesterterve, hogy a környező hegyekből az Átriumba szivárgó, belbudai, a felső-középhez csak a pénztárcája, nem pedig a műveltsége okán tartozó réteghez szeretne szólni – ehhez végülis a musical mint műfaj tökéletes választás. A művészszínházak törzsközönségét már felesleges győzködni, a NER-ideológiában elbizonytalanodóknak viszont hátha át lehet vinni a frontvonal túlfeléről némi tartalmat – talán ekképp okoskodott Alföldi. Ennek megfelelően a stratégiai helyeken elhelyezett káromkodások a 7. sor 12. székében ülőket szemforgatásra, mindenki mást viszont kiszámítható vihorászásra késztették – a dolog működött tehát, akkor meg minek magasabbra tenni a lécet? És így már érthető, hogy a Chicago miért lett ilyen szétesett, vonalasan ideologikus és szájbarágós: talán felnyitott pár szemet, talán kényelmetlenséget okozott pár NER-kedvezményezettnek.

Ha így van, szinte megérte végigszenvedni.

A.: ★★★☆☆
M.: ★☆☆☆☆

2018. 06. 29.

borítókép forrása