Bassza meg – végig ez járt a fejemben.

Ez a darab igazából nem darab, nem monodráma – nincs cselekménye, nincs benne előkészítés, drámai csúcspont és katarzis –, inkább a napló és a közpolitikai elmélkedés közös metszete. Nem nagy esztétikai élmény, bár vannak benne jó mondatok. Fogalmam sincs, hogy 15-20 évvel ezelőtt mennyire lett volna érdekes.

Most viszont egy az egyben a mindennapjainkról szól. Nem, nem úgy, ahogy a nagy irodalmi művektől megszoktuk, hogy „örök emberi kérdéseket boncolgat”, meg hogy „a hatalom mindenkori természetéről árulkodik”, és hogy „az ember gyarlóságát állítja pellengére”. Nem. Ez a szöveg egyszerűen csak pontosan arról szól, ami ma-itt-van. Ijesztő, hogy 80 év elteltével jóformán tényleg csak a neveket és az évszámokat kell kicserélni ehhez, minden más megállja a helyét.

Akkor Magyarország választhatott a nácik és a szovjetek között. Olyan helyzetben hozott rossz döntéseket, ahol biztos, hogy lehetett volna jobbat, de igazán jót aligha. Ismerjük a folyamatot és látjuk a végeredményt.

Ma Magyarország a szabad, humanista világ és a bezárkózó, embertelen elnyomás között választhat. Olyan helyzetben hoz tragikus döntéseket, ahol lehetne jót is. Látjuk a folyamatot és sejtjük a végeredményt.

Csakhogy látunk mást is: hogy a történelem hogyan ismétli önmagát. Pontosabban azt, hogy hogyan ismétli Magyarország ezúttal saját elhatározásából a saját sötét, szégyenteljes történelmét. Nem kellene így lennie, mégis hagyjuk, hogy így legyen. Miért?

Bassza meg.

2017. 04. 08.

A.: 5/4; M.: 5/5

borítókép forrása