Furcsa különbség, hogy Örkény István Macskajáték című drámája átlagos; az életműből nem emelkedik ki különösebben. A kisregény viszont zseniális, elementáris erejű alkotás. Ha a műnemek célját, rendeltetését nézem, a kisregény az igazán drámai mű: a feszültség, a szereplők között fuldokló konfliktusok, a karakterek egymásnak feszülése a színpadon teljesedhet ki. Örkény viszont ellaposította a dramatizált verziót, inkább a színjáték irányába vitte.
Mácsai Pál és Gáspár Ildikó dramaturg koncepciója tehát az egyetlen helyes utat követi, amikor gyakorlatilag magát a kisregényt állítja színpadra. Boldog a kor, amelyben élünk, hogy végre felismertetett: a színházat a dráma és a színészi játék teszi, a díszes jelmez, a tobzódó kellékek, a színpadra ültetett zenekar, a fél percenként változó, forgó, süllyedő, emelkedő színpad, az akrobatikus mutatványok jobbára csak elvesznek az egészből. Ma nem hat idegenül, sőt, koncentrálja a hatást, ha egy szereplő egyes szám első személyből következő mondatában a narrátor szerepébe vált, és egyes szám harmadik személyben mondja el, mit tesz éppen – miközben egy székben ül.
Mácsai rendezésének csírája már Örkény drámautasításában is benne van, hiszen úgy rendelkezett, hogy Giza mindvégig legyen a színen, tekintet nélkül a történésekre. Az, hogy nem tolószékben ül, hanem egy teszkós műanyag kertiben, épp az azonosulást segíti: szimbólummá változik, nem folyamatos disszonanciává, hiszen mind tudjuk, hogy Molnár Piroska tud járni, tehát csak alakoskodna a tolószékben. Így viszont az arcára koncentrálhatunk, érdemes is, mert Molnár Piroska végig aktív részese a darabnak, mimikája pengeélesen kommentálja az eseményeket, és zavarba ejtő, hogy nem is tudjuk, kit lássunk benne: a decens, okos életet élő, helyzetével pontosan tisztában lévő, tisztességben megőszült polgárasszonyt, vagy azt, akivé a darab végén önvallomásai szerint válik, a mindig a könnyebb ellenállás felé mozduló, céltalan, értelmetlen és felesleges lényt, aki még hibákat elkövetni sem volt képes. A kérdés már csak azért is jelentős, mert jó lenne tudni, hogy érdemes-e Giza megfontolt tanácsaira hallgatni, vagy üres lózungjait inkább el kell engedni a fülünk mellett – erre viszont nincs megnyugtató válasz. Egy biztos: ha nem tudnám, hány arca van Molnár Piroskának, azt hinném, Giza szerepére született, annyira őszinte, tiszta, igaz megszólaltatója.
Hasonló igaz Pogány Juditra, aki tökéletes Orbánné-alkat, még ha néha egy árnyalattal finomabbnak, úrasszonyosabbnak is tűnik. Ha Giza alkatát, jellemét eltorzította a sorsa, és múmiát csinált belőle, ez hatványozottan érvényes Orbánnéra, aki viszont a hatvanas évek Magyarországjának mindennapi túlélője, tejcsarnokkal, félnapos várakozással egy fogplombára, és örökös veszekedéssel, perlekedéssel, vitatkozással önmagával, hatályát vesztett, és körvonalazódó világrendekkel, a társbérlőivel, szeretteivel, ellenségeivel, modern női szerepével, a múlttal – az élettel.
Ennek az előadásnak a főszereplője vitathatatlanul a szöveg, amely díszlet és kellékek helyett tölti meg az üres színpadot. Örkény sűrű, összetéveszthetetlen prózája fél évszázad elteltével sem tűnik avíttnak, sőt, tán elevenebb, mint valaha. Ez nyilván a nagyszerű színészi teljesítmény eredménye is, mégis, úgy tűnik, hogy ezúttal nem a színészek munkája életre kelteni a szöveget, megformálni a karaktert, hanem nekik (csak) alá kell rendelniük magukat a szöveg sodrásának, erejének. A szöveg a monológokban a legkoncentráltabb; kiemelkedő példája ennek Orbánné el nem küldött levele, amelyben magyarázatát adja mindannak, amit meg kell értenünk róla (és amely az eredeti drámából érthetetlenül hiányzik). Még jobb példa Egérke kétrészes monológja, ami szintén levél, tehát teljesen prózai műfaj, mégis kemény drámaisággal hat a színpadon. Kerekes Éva is olyan elementáris erővel jeleníti meg Egérke alakját, hogy alig hihető, hogy ő maga nem természeténél fogva ilyen. A briliáns, a tragédia és komédia szélsőértékeit mesterien váltogató, olykor szándékoltan műviesnek, mesterkéltnek ható szöveg egész megdöbbentő módon minden alkalommal nyílt színi tapsot vált ki (legalábbis mindháromszor, amikor láttam), ami aligha összeegyeztethető Egérke alakjával – Örkénynek, és főleg Kerekes Évának viszont nagyon is jár.
A végtelenül erős szöveg és három ilyen karakter mellett a mellékszereplők valóban csak illusztrációként hathatnak – az előadás nagy erénye, hogy nem vitatkozik ezzel, csak kínos tökéletességgel teszi a színpadra őket, az eredetihez képest kicsit alakítva, tökéletesítve kontúrjukat.
Örkény szerint a mű középpontjában az áll, milyen nevetséges, groteszk, ha öreg emberek viselkednek szerelmesként. Az Örkény színház előadásának azonban – talán az eltelt ötven évnek és a megváltozott problémáknak köszönhetően – nem ez a fő tanulsága. Mácsai szerencsére nem esett abba a hibába, hogy megpróbáljon a darabbal bármit is „kezdeni”, pláne „aktualizálni”. Egyszerűen felvitte a színpadra Örkény szövegét, azokkal a színészekkel, akik a legtökéletesebben adják át. Ezért kell megnézni most, minél többször, mert ilyen Macskajáték nem lesz még egy, bár esély van rá: a mű kortalan (de legalábbis addig releváns, amíg ilyen ebben az országban élni), amit jól mutat, hogy van-e a végén katarzis. Van.
Mácsai rendezése pontot tesz annak a vitának a végére, hogy a Macskajáték komédia vagy tragédia-e. Bár a színlap tragikomédiaként hivatkozik rá, az élet groteszkjében nincs semmi komikum. Így az előadás végén nyugtalankodva távozhatunk, hiszen Örkény nem ad választ szereplői csetlő-botló sorsának kérdésére – volt-e, van-e célja ennek az egésznek, az életnek, itt, Magyarországon, és főleg igaz-e bármennyire Orbánnénak a vita hevében lányához intézett riposztja, hogy „így volt szép”...?
2013. 04. 25
2013. 11. 04.
2014. 12. 30.
2016. 03. 08.
2016. 12. 29.
2017. 12. 16.
