Egyben írok a két előadásról, mert nagyon hasonló élményt nyújtanak: vicceset, érdekeset, elgondolkoztatót, valami olyasmit, amivel a mi fajtánk nemigen találkozik, amikor fogyasztja a kultúrát. Mindezek felett pedig remek szórakozást.

A Dilettánsok, dilettánsok! – nos, dilettáns verseket mutat be. Teszi ezt a lehető legemberségesebb, és egyúttal legizgalmasabb módon: a dilettantizmus temészetrajzát is megkutatva. A házigazda Nádasdy Ádám, aki a tőle megszokott némileg tudálékoskodó hanghordozással, de tudományos precizitással (emellett pedig atyai elnézéssel) vezet be a dilettantizmus fogalmába, precízen elkülönítve azt az amatőr versírástól, a giccstől, meg persze a költészetnek nevezhető költészettől. A verseket a számomra nemigen ismert Ónodi Gábor és Kovács Patrícia ügyesen vezeti elő, de a kétségtelen sztár Benedek Miklós, aki leghátsó tüdőlebenyéből, de még inkább a színpad valamely hátsó rejtekéből hozza a gargarizálást és öblögetést, amikor elharsogja, hogy „Párttag lettem!” vagy futtatja ki a strófát a szóra: „tex-til-kom-bi-nát”!

Érdekes megfigyelés, hogy a 30-as, 40-es színészkorosztály mennyivel természetesebben beszél már a színpadon, de kétségtelen, hogy a mai fülnek már oly idegen, zengzetes, öblögető beszéd a megfelelő mód a dilettáns versek elővezetésére. Örültem neki, hogy a hangsúly az ’50-es, ’60-as évek pártköltészetén volt, mert a dilettáns versek közül ezek mutatták meg legérdekesebben, legátélhetőbben a szerzői motivációkat. Persze nem maradhatott el Szabolcska Mihály, sőt egy gyanúsan jól sikerült darab mögött felsejtett Weöres Sándor is, viszont a kortárs (akár a jelenlegi miniszterelnököt dicsőítő) versek jótékonyan hiányoztak.

*

A Piros rózsák beszélgetnek magyarnóta-est (a helyes írásmódra Nádasdy Ádám kifejezetten fel is hívja a figyelmet, különbséget téve a magyar nótaest-től). Itt is ő tehát a házigazda, de ezúttal az előadásból is kiveszi a részét, mégpedig a lányával együtt. Önmagában remek látvány, ahogy a szmokingos, most már azért kissé öregesen törékeny Nádasdy, és a nála vagy egy fejjel magasabb, erős kiállású, estélyi ruhás, magát a nótának megfelelően olykor kihívóan illegető Vilma színpadra lépnek. A hangsúly azonban a tartalmon van.

Igen szórakoztató, ahogy egy teremnyi belpesti, ÉS-olvasó, komolyzene-hallgató, innen-onnan ismerős ember titokban az ujjain számlálja az egy asszony kilenc leányát (Erzsi, Piri, Sári, Mariska, Rozáli, Ella, Bella, Juci, Karolina), vagy, a hangulatnak immár magas fokán egy emberként felsóhajt, hogy „na, ja, hát az Akácos út, hát pont azt ne ismernénk”. Nádasdy Ádám ezúttal is precíz, amikor két nóta között bevezet a magyarnóta-tudományba. Megismerhetjük a műfaj történetét, egy Kosztolányi-idézet helyreteszi, hogy bár mind azt hisszük, hogy a magyar nóta a nyereg alatt érkezett velünk a Kárpát-medencébe, valójában a XIX. század közepén kezdték az elsőket írni, és hogy a rendőrfőkapitány-helyettestől a grófnén át Seress Rezsőig bizony sokan alkottak maradandót.

„A zenészek profik – az énekesek amatőrök” – vezeti fel Nádasdy magukat, de talán pont ez teszi igazán élvezhetővé az estét. A zenészek valóban remekelnek, Nádasdyék viszont csak eléneklik a nótákat, így a sokak által ismert – és méltán utált – maníros zengedezés elmarad. Talán ennek is köszönhető, hogy a nóták az előadás végére az előítéletesebbek számára is szerethetővé válnak – azt ugyanis nem lehet állítani, hogy ne lennének profin kitalált művek. Hogy aztán ki tekeri át ezután a kocsijában a Bartókot a Dankóra, az más kérdés.

Persze mi mindkét estre elfogultan érkeztünk, leplezetlen Nádasdy-rajongásunk lehetetlenné tesz bármiféle objektív értékelést. De, azt hiszem, az is kiválóan fog szórakozni akár egyik, akár másik előadáson, aki mentes az efféle előítéletektől.

2017. 12. 29 (Dilettánsok, dilettánsok!)
A.: 5/5; M.: 5/5

Örkény Stúdió, 2018. 01. 06. (Piros rózsák beszélgetnek)
A.: 5/5; M.: 5/5

Baljósan indult ez a darab, mert még fel sem ment a függöny, de már lehetett hallani a zsinórpadlásról aláhulló műhó hangját. _Téli_ rege, érted! De amikor feltárul a színpad, kiderül, hogy a hószemek nemcsak a középen lévő, homokozószerű medencébe, hanem egy hatalmas, plexiből készült homokórába is hullanak. Persze nem bántam volna, ha még ennyire sem szájbarágós a dolog, de két mentség is van: az átlátszó, üvegszerű látvány következetesen végigvonul a darabon, és az idő annyira fontos szerepet játszik, hogy az egyszemélyes kar maga a megszemélyesedett Idő. Igen, a szimbólumrendszer nyugodtan lehetne kevésbé direkt, de szerencsére összességében nem válik túlzóvá és így kellemetlenné.

A szöveg Szabó T. Anna friss fordítása, és nekem nagyon tetszett. Nem olyan szemtelenkedően modern és hétköznapi, mint a Nádasdy-féle Shakespeare-ek, hanem furcsamód olyan, mint egy Arany-fordítás, amiben minden mondat érthető. Veretes tehát a szöveg, mégis jól működő, ódon hatású, de hétköznapi.

A színészeken nagyon sok múlik ebben az előadásban, és az összkép ez esetben is pozitív, de szépséghibás. Pál András nevét például jó lesz lassan megjegyezni, mert nem először látjuk nagyon is hatásosnak az alakítását. Martinovics Dorina viszont nem tud meggyőző lenni, pedig a darab tragikus motívuma éppen az ő karakterén keresztül bontakozna ki. Külön kár, hogy az ő kulcsjelenetei Pál Andrással közösek, így látványos a kontraszt. A darab második, komikus felében Schneider Zoltán remek, és az a helyzet, hogy egy jól elhelyezett gázszerelőzés tökéletesen működött, és nem hatott sem indokolatlanul, sem kellemetlenül.

Erre a darabra teljességgel áll a Shakespeare-i közhely, hogy az utolsó jelenetekig eldönthetetlen, hogy tragédia, vagy komédia lesz-e végül a műfaj. Talán furcsa, de úgy éreztem, a tragikus befejezés sokkal indokoltabb lenne. Ahhoz ugyanis, hogy minden jóra forduljon végül, sok irracionális elemre volt szükség. Jól érezteti ezt a rendezés is, amely a háttérben megjeleníti a ténylegesen elhalálozó szereplőket.

Lehet, hogy cinizmusnak fog hatni, de egy dolog mégiscsak zavart. Azt éreztem, hogy ez egy katonás előadás szeretne lenni. Érthető, de mindenképpen kudarcra ítélt próbálkozás a Radnótiból Katona 2-t csinálni. Ami a Katonának csuklóból megy, ahhoz itt még nagyon sokat kell izzadni. Erre a dilemmára amúgy nem tudom a megoldást.

2017. 12. 01.

A.: 5/5; M.: 5/5

borítókép forrása

Több kudarcos kapcsolatteremtési kísértet után akkor sikerült először megértenem Esterházyt, amikor hallottam őt magát felolvasni a saját szövegét. Ekkor helyére került a leírva manírosnak és modorosnak tűnő szöveg. Ugyanezt Bezerédi is tudja, értő és érző a szövegmondás. Van ugyan némi színészkedés, de ez inkább felesleges, hiszen úgyis megkérdőjelezhetetlenül szövegközpontú az előadás. Sajnos hiába került viszont a helyére élőbeszédben egy csomó minden, a rövid szövegtöredékek összefüggéstelensége engem eléggé zavar, hiányzik az ív, a hatás, a feszültség és feloldása – de persze ezt tudtam előre, ilyen a posztmodern, minek mentem oda.

Szóval aki szereti Esterházyt, jól fogja magát érezni, aki meg nem ismeri vagy szereti, ez jó alkalom az (újra)kezdésre.

Egy dolog megúszhatatlan: a kínos nevetgélés vagy még kínosabb röhögés a nézőtéren, valahányszor elhangzik, hogy bazdmeg vagy pina vagy geci. És elhangzik párszor. 

2017. 11. 04.

A.: 5/4; M.: 5/4

borítókép forrása

Nehezen mehetett volna biztosabbra a Radnóti, mint az elképesztően népszerű, és egyébként is színházias Ádám almái színpadra vitelével. A történet általában vicces, mégsem tartalmatlan, ám kicsit tragikus is, de semmiképp sem annyira, hogy kellemetlen legyen. A néző nevet, meghökken, elgondolkozik, nevet, könnyez, mosolyog. Ideális közönségmágnes.

Azt hangsúlyos helyre kell írnom (ide), hogy a darabon többször őszintén, igazából nevettem. Erre törekszik a legtöbb előadás, és ezt a hatást sikerül legritkábban kiváltani. Grat.

László Zsolt végre nem rikácsol folyton, meseszerű karaktere alkalmat ad az empátiára, és a játék tökéletes. Mindenki más csak egy-egy elnagyolt tusrajz, és bár kivétel nélkül tisztességesen dolgoznak, színésze válogatja, ki tudja jól kitölteni, és ki hagyja üresen a körvonalait.

Sajnos a darabbal az történik, mint a tisztességesen jó ötletekkel általában, ha zseniálisnak gondolják őket. Ahelyett, hogy a szépen alakuló történetet lekerekítenék, a szálakat elvarrnák, a tanulságot felrajzolnák, újabb és újabb defibrillációkkal értelmetlenül életben tartják, és ebben a kellemetlen, hosszúra nyúló végjátékban tényleg jön minden, ami a színházi csövön kifér: tűzijáték? pipa! sok művér? pipa! lövöldözés? pipa! fogyatékkal élők kórusa?(??!?!) pipa!

A néző tehát a Radnótiba ül be, de a taps már a Vígszínházban szól, és ez elég szomorkás.

De van még egy dolog. Nem teljesen egyértelmű, hogy Monori Lili is a színházi eszközök túlhabzása miatt került-e az előadásba, vagy valamilyen mély rendezői koncepció ihlette a színpadra (jelenléte csaknem folyamatos), mert a tényleges szerepe minimális; de Monori Lilinek bőven van akkora aurája, ami kitölti a Radnóti szűkös tereit. Amikor épp valami felesleges történik, csak át kell váltani a fókuszt Monori Lilire, aki némán játssza le az egész társulatot almástul és puskaporostul a színpadról. Akármi is volt a rendező ötlete, jó nagy bakot lőtt, mert Monori Lili játéka arra emlékezteti a nézőt, hogy minden, ami rajta kívül történik, felesleges színészkedés csak. 

2017. 10. 22.

M.: 5/4

borítókép forrása

Hát. Ez a darab elvileg a bulvársajtó működéséről szól. De annyira közhelyesen, unalomig ismert helyzeteken és már klisének is klisés karakterken keresztül (a naiv, kihasznált lány; a laza, farkavezérelte menőcsávó; a kiégett, tapasztalt vén róka; a még megrontatlan, ártatlan lelkű szemüveges fiúcska), hogy tényleg semmi indoka nem látszik annak a sok erőfeszítésnek, ami a bemutatóig elvezethetett. Ami még ennél is meglepőbb – Katonás léptékben meg pláne –, hogy nagyon rossz a fordítás, és ezen valamiért a dramaturg sem bírt segíteni. Erre mi sem utal jobban, mint hogy kiderült: a darab bénácska címe a NSFW „fordítása”; vagy hogy a „virsli” a „pénisz”-re utalva szerepel több ízben, ami már a '90-es évek vígjátékaiban is kellemetlen volt.

Ebből pedig nem is következhet más, mint hogy az amúgy is indokolatlanul hosszú előadás totál unalmas.

Vannak persze benne poénok, olykor nem is annyira rosszak, de a fő húzóerőt már megint a színészek képviselik (valószínűleg jobb híján) – néhány tökéletesen kijátszott helyzetkomikum, végletesen abszurd szituáció, a komikum és a tragikum között kiszámíthatatlanul billegő helyzet sok mindenért kárpótol. Akik katonás színészekre izgulnak, azokat mindez némi vigasszal töltheti el, de akik katonás színészekre izgulnak, azok többnyire katonás tartalmat is keresnek, ez pedig – a fene egye meg, hogy: megint – fájóan hiányzik. 

2017. 10. 12.

A.: 5/3; M.: 5/3

borítókép forrása

Erről szemérmesen hallgatni terveztem.

A kiindulás egy középszerű ötlet, egy sekélyes librettó és egy fontoskodó zeneszerző. Az énekesek operettisták: elnagyolt mozdulatok, az érthetetlenségig túlartikulálás, értő váltogatás a forte és a fortissimo között, de nagyon magabiztos és élvezetes éneklés. Kár, hogy komplett versszakokat felejtettek el – az így felszabaduló időt ténfergő járkálással, a már így is zavaróan súgó karmesterre segélykérő pillantások vetésével, és ötletszerűen eszükbe jutó szövegtöredékek éneklésével töltöttek ki.

Így aztán nem igazán derülhetett ki, hogy milyen akart lenni a rendezés, de valószínűleg nem lett volna rossz, mi is elsősorban Székely Kriszta miatt mentünk.

A legérdekesebb az egészben a szociotrip volt, az ocsmány mintájú, molettméret nejlontopok és a sportcpő–öltönynadrág–ing–dzseki világa. A közönség érdekes elegyét alkotta az Operettszínház törzsközönségének (komment a mögöttünk ülőktől: „hiába panaszkodunk, mi nem akartuk a rendszerváltást”) és a Székely Kriszta-rendezésre kíváncsiaknak. Alighanem mindkét csoport tagjai csalódottan távoztak. 

2017. 05. 24.

A.: 5/2; M.: 5/3

borítókép forrása

Volt honnan építkeznie ennek a darabnak: lassúsággal és szétesettséggel indult. Mindenki a színpadon, tipikus csehovi helyzet, a legváratlanabb pillanatokban szólalnak meg a szereplők: nem lennének megengedhetők a ritmushibák és az elkéső belépések, különösen az Örkény társulatától nem. A rendezés olyan minimalista, annyira a szereplők vannak a középpontban, hogy még szembetűnőbb, ha valami nem stimmel – márpedig az első rész után úgy mentem ki a még világos és madárfüttyös Majorba (ez továbbra is nagyon jó élmény), hogy nem értettem, mit keres itt ez a Három nővér-rendezés.

A szünet után viszont egyszerre összeállt az egész. Váratlanul megállt a lélegzet, ütött a dráma, pedig ez változatlanul egy víz alatt áramló Csehov-darab. Hirtelen az lett, hogy többé nem érdektelenül felesleges és untatóan antipatikus figurák tettek-vettek a színpadon, hanem kibuggyant belőlük és lefolyt a nézőtérre, hogy milyen szánnivalóan megvetendők. Még sosem utáltam Csehov-szereplőket ennyire, és még sosem viszolyogtam szereplőktől így.

Egy klasszikus kritikában most végig kéne menni a színészeken, de ez nem férne ide, azt mégis muszáj leírnom, hogy Takács Nóra Diána egyszerűen fantasztikus. Pár éve még egyáltalán nem hittem volna, de mostanra tudja azt, amit a legnagyobbak: egy gesztusától, arcmozdulatától megfagy a levegő.

Végül: egyáltalán nem vártam, hogy a Három nővér mondani fog valami közületit. Meg sem fordult a fejemben, hogy ez lehet politikai darab. Még most sem vagyok biztos benne, hogy az-e. De amikor a bármennyire is értékelhető emberek az utolsó szálig összepakolnak és elhúznak, és maradnak a tehetségtelen, szánalmas senkiháziak; amikor megint azt kell hallgatnod, hogy most minden szar, de majd (három)száz év múlva milyen remek lesz; amikor érdemtelen, aljas, számító emberek foglalják el a javaidat – akkor még tovább keseredik a szád íze, ha még egyáltalán tud.

Nem volt könnyű megnézni, és jobb sem lett tőle. Nem is tudom, mit írjak a végére. Szerencsére van rá most egy közkeletű szó: durva.

2017. 05. 21.

A.: 5/3; M.: 5/5

borítókép forrása

Nem is gondoltam volna, mekkorát változott a világ 3 év alatt. 2014. április 15-én láttuk az Anyám tyúkja 1.-et, ami egy kedélyes, nagyon belbudapesti, önmagán túl nem mutató értelmiségiprogram volt – sokan leírták, hogy a nézőközönség java kívülről tudta az elhangzó verseket (és fel is szisszent egy-egy baki hallatán).

Azt hittem, hogy nem lesz ez másként a 2. résszel sem, de tévedtem. Élni kezdtek a versek. Bizony, megállt a lélegzet a Föltámadott a tengernél, és a Hazámnál (Pogány Judit számomra meglepően értően adta elő), a Thomas Mann üdvözlésénél.

És volt cinkos összebólintás Petri Petőfi tér melody című versénél, és mindenki nagyon is értette Orbán Ottó versét, amelynek sokatmondó címe A dán királyi főszámvevő jelentése a Fortinbras & Fortinbras cég átvilágításáról.

De a legnagyobb felhorkanást Jékely Zoltán Futballisták című, amúgy teljesen politika- vagy közéletsemleges verse okozta. Csuja Imre adta elő, és közben szotyizott.

Értett mindenki mindent.

2017. 05. 04.

A.: 5/5; M.: 5/5

borítókép forrása